Új útitársunk

Engedjétek meg, hogy bemutassuk új útitársunkat. Még szeptemberben, indulás előtt megbeszéltük Pálmesterrel, hogy a kreatív projektjeink megvalósításához két “útitársra” van szükségünk: egy laptopra és egy digitális fényképezőgépre. (Akkor még nem tudtuk, hogy áramot külön kell kívánni hozzájuk, mert még Pálmester sem tud bármiből ampert fakasztani.) Az első még Magyarországon csatlakozott hozzánk, hála Pálmester jóbarátainak. A másodikra egészen mostanáig kellett várni, de végül a múlt hét végére megérkezett:

Annyiszor, de annyiszor kívántuk, hogy bárcsak fényképeken is meg tudnánk mutatni azt a rengeteg dolgot, amit útközben láttunk. Innentől kezdve már nemcsak igen szemléletes és érzékletes leírásokat tudunk majd adni a hálóról letöltött képeknek, hanem jönnek majd a saját készítésű képek is, ha az elektromos áram és az internet istenei is úgy akarják.

A Flintstone-barlang

El Castillete, Gran Canaria, Kanári-szigetek, Spanyolország

Ez az írás most egy visszatekintés. Nemrég kaptunk három fényképet a régi barlangunkról, gondoltuk, megosztjuk veletek. Gran Canarián 2013 február elejétől március végéig táboroztunk itt. Ugyan a fotók nagyon keveset adnak vissza a valóságból, de megpróbáljuk leírni, mit is kaptunk ettől a varázslatos  helytől.

Plusz egy új formával, a közös blogbejegyzéssel kísérletezünk: először Pálmester, aztán Frenchy szubjektív emlékei jönnek egymás után.

Ezeket a fényképeket Juho, egy finn srác csinálta, aki egy ideig a mögöttünk lévő másik barlangban lakott. A képek az utolsó előtti napon készültek, amikor megtalált minket két magyar honfitársunk, Fáni és Gyula, valamint egy amerikai arc. A mi barlangunkat Fáni örökölte meg.

Arról, hogyan jutottunk el a barlangig, már olvashattok egy leírást itt, de a teljesség kedvéért itt egy részletesebb beszámoló a barlangig vezető utunkról:
Elhatároztuk, hogy megismerjük és bejárjuk Gran Canariát, gyalog, és közben éjszakára ott táborozunk, ahol éppen ránk sötétedik. Maspalomasból indultunk és eljutottunk egy nagyon szép kisvárosig, Puerto de Mogánig. Kerestünk egy helyet, ahol nemcsak egy-két éjszakát tudunk maradni, hanem többet is, megünnepelni Frenchy közelgő születésnapját, bejárni egy kicsit a környező természetet, zsonglőrködni a kisvárosban – keresni valamennyi pénzt. Mivel Puerto de Mogán egy völgyben fekszik az óceánparton, és a település eléggé elfoglalja a völgyet, így feljebb, a hegyekben kerestünk táborhelyet. Így találtunk rá erre a barlangra.

 Felejthetetlen élmény volt gyalog elindulni az ismeretlenbe, még ha a hátizsák súlya nem kicsit csökkentette az élvezeti értékét. Már nagyon-nagyon régen szerettem volna kipróbálni azt, hogy milyen napról-napra gyalog menni, pihenni, ahol az este ér, maradni, ahol jól érezzük magunkat, aztán továbbindulni. Így jöttem rá egyrészt, hogy mennyire nem nagy sziget Gran Canaria, másrészt, hogy mennyire fárasztó dolog az egész életemet folyamatosan a hátamon cipelni, mint a csiga. Nem csoda, hogy olyan lassan haladtunk: 30 kilométert két hét alatt sikerült csak megtenni. Ebből született meg a terv: találni egy bázist, ahol biztonságban vagyunk mi és a cuccaink, és onnan ki-kicsapni a sziget megismerésére. Rövid és egyszerű szóval, egy otthont, még ha csak ideigleneset is. És ez is lett ez a barlang, majd két hónapra: az otthonunk.

fotó: Juho Savashi

Az első fotó oldalról mutatja a Flintstone barlangot, háttérben az Atlanti Óceánnal. A környék gyönyörű, afrikai jellegű dombos-hegyes táj sok sziklával. A képen a középső két bokor között jobbra van a barlang bejárata. Felette pár méterrel egy tetőterasz, ahonnan nagyon szép a kilátás a környékre, a nagyobb hegyekre és a szomszéd sziget, Tenerife is látszik általában. A barlangtól csak két farm és egy banánültetvény látszik a távolban, meg a világítótorony és két adótorony, a többi emberi építményt elrejtik a hegyek. Annak a pár négyzetkilométernyi területnek a neve, ahol laktunk: El Castillete (Kis Kastély), mert a körülöttünk lévő 4-5 hegycsúcson (és a miénken is) olyasmi alakúak voltak a sziklák, mintha valami kőkastélyok lennének oda építve.

A mi hegycsúcsuk volt a második legmagasabb a környéken lévő sziklacsúcsok között, úgyhogy a tetőteraszról 360 fokos panorámában látszott a környék: visszatekinthettünk, merről jöttünk idáig, ha nem is egészen Maspalomasig, de Puerto Ricoig, és még annak a hegynek a csúcsa is látszott, aminek az árnyékában egy hetet töltöttünk a tengerparton, Pálmester születésnapját ünnepelve. A másik irányban pedig a sziget nyugati oldala, ahol már nem igazán van település, csak a meredek, sziklás hegyek. Néhány playát nem is lehet máshonnan rendesen megközelíteni, csak a tenger felől. Egy hónapig minden reggelt ezen a tetőteraszon kezdtem, félórás jógával és nyújtással, amíg Pálmester lent kávét és teát főzött. Esténként pedig tökéletes naplemente-néző hely volt, sok-sok estét töltöttünk itt, azt nézve, hogyan bukik le a Nap az óceánba Tenerife mellett.

A képen látható tabaiba-bokornak nagy hálával tartozunk. Egyrészt, mert a barlang szája keletre nyílt, így a felkelő nap pontosan az ágyunkra sütött, garantálva, hogy ne tudjunk sokáig aludni. A konyhateraszon csak azért lehetett egy darabig megmaradni, mert a bokor adott árnyékot. Másrészt kívülről elég nagy részben eltakarta a barlang belsejét, ahogy az a képen is látszik, illetve nem látszik. Talán ennek is köszönhető, hogy két hónap alatt talán három vagy négy hívatlan vendég köszönt ránk összesen. Mulatságos volt látni a meglepetést az arcukon, valószínűleg az utolsó dolog, amire számítottak egy hegyi túra közepén, hogy két reggeliző manóra bukkannak a bokor mögött.

fotó: Juho Savashi

A második képen Gyula látható a tetőteraszunk mellett a sziklák tetején, amint fújja a didgeridoo-t. Bal oldalon látható a turistaút, amin elindulva kb. 3 km gyaloglással le lehet jutni Puerto De Mogánba. Szerencsére a turistaút elég messze volt ahhoz, hogy a barlangunkat sokat megtalálják, a turisták csak ritkán térnek le a gyalogútról. A turistaút és a barlang között van egy barranco, egy vízmosás-völgy, amit évezredek vagy évszázadok alatt mosott ki az esővíz. Volt rá ideje, azt olvastam, hogy Gran Canaria 15 millió évvel ezelőtt keletkezett vulkáni sziget.

Kicsit sajnálom, hogy nem sikerült azt a környéket, illetve egész Gran Canariát annyira bejárni, amenyire terveztük. Pedig még egy turistatérképet is vettünk... De azt azért felderítettük, hogy a turistaút hova visz: először a szomszédos hegy, a Tabaibales 600 méter magas csúcsára; ha elkalandoztunk az útról a környező sziklák tetejére, lélegzetelállító kilátás nyílt a Mogán-völgyre és Mogánra a majdnem függőleges és kábé 2-300 méter magas sziklafal tetejéről. Az út aztán visszakanyarodott, és lekacskaringózott a szomszédos öbölbe, a Playa Veneguerára, ahol életemben először láttam fekete homokos tengerpartot. Csak egyszer jártunk ott, akkor pont naplementekor kezdett visszahúzódni a dagály, és a vizes homokban visszatükröződött a lemenő nap fénye – elképesztően gyönyörű látvány volt.

A hegyünk másik oldalán egy másik út vitt ugyanerre a playára, csak ez hatalmas, folyós vulkáni sziklák között kanyargott. Egyszer egy luxusszálloda-komplexumot terveztek ide, ami szerencsére soha nem született meg, és már nem is fog, mert a terület azóta hivatalosan védett madárrezervátum lett. Itt hallottam először a pardelák hátborzongató hangját.

fotó: Juho Savashi

A harmadik kép a barlangban készült a búcsúbulinkon. Emberek a képen balról jobbra: az amerikai srác, Fáni, Frenchy, Pálmester, Gyula (részben). Hátul volt egy kétszemélyes alvórész, amin szerencsére nem látszik, mekkora kupi van az összepakolásunk miatt, középen egy többszintes nagy kőasztal, jobbra hátul kőpolcok a rengeteg kajának, Gyula mögött pedig volt a konyhánk, ami nem látszik a képen, kőasztallal, tűzhellyel, kő-járólapokkal. Volt még zuhanyzó-rész is kicsit messzebb meg kakkantó-övezet is még messzebb. Ami nekem nagyon hiányzott az az áram a laptophoz, kövekből még nem tudok ampert fakasztani. De igyekszem, elvégre Mester vagyok...

Ezen a képen látszik egy kicsit, hogy miért lett Flintstone-barlang a neve. Már lakott előttünk a barlangban valaki, volt valami asztalkezdemény meg gyékények leterítve, de azt már a legelején megbeszéltük, hogy szeretnénk egy kicsit összkomfortosabbá tenni magunknak. Úgyhogy először kitaláltuk a tűzhelyet, aztán mellé Pálmester épített konyhapultot, aztán jöttek a polcok, meg egy plusz fal, meg aztán a többszintes asztal és a padlólapozás. Mindez kőből, mert csak az volt, az viszont sok.

A buli pedig igazából kettős búcsúbuli volt, mert két nappal előttünk Juho is elhagyta a szigetet, ment haza, Finnországba. Furcsa volt, hogy pont akkor kezdett megtelni emberekkel a környék, amikor mi elhatároztuk, hogy átjövünk Tenerifére. Előtte csak két vendégünk volt, az első Juho, a második pedig egy osztrák utcai blueszenész és vérfarkas, aki egy hétig nálunk is lakott, amíg mi fent kalandoztunk a hegyekben. Előttünk indult Tenerifére, aztán La Gomerára, azóta nem hallottunk róla, de azt tudom, hogy egyik éjszaka néhány órás telihold-vonyító meditációt tartott a tetőteraszon, a barrancoban lejjebb egy másik barlangban lakó szomszédunk legnagyobb örömére.

Elég nehéz volt elbúcsúzni az első olyan helytől, amit egy év folyamatos csavargás után az otthonunknak nevezhettünk, ha csak két hónapra is. De megkönnyítette, hogy nem egy üres barlangot hagytunk ott, hanem lelkes lakókat, akik már akkor nekiálltak rendet rakni és a maguk képére formálni, amikor mi még a barlang előtt álltunk a hátizsákokkal. Helló, srácok, ha ezt olvassátok, remélem, Ti is legalább olyan jól éreztétek magatokat a Flintstone-barlangban, mint mi.

Pálmester és Frenchy

Fractal Memories: erősen szubjektív partibeszámoló

Hasta la ultima gota de la gasolina

Dióhéjban a múlt hétvégi Fractal Memories party történései: hatalmas elvárások, először egy nagy, csalódott pofáraesés, aztán egy minden  előzetes elvárást elengedő elfogadása annak, ami van, és végül a hazatalálás az idegenben, avagy egy helyszín befoglalása. Hullámvasút a javából, avagy Psyweekend spanyol módra.

Ha jól értettem, az itteni szervezőcsapatnak ez volt az első egész hétvégés bulija, eddig csak egy estés partik voltak Tenerifén. Ez látszott is a szervezésen, vagy leginkább annak a hiányán. A magyar káosz semmi ahhoz képest, ami itt fortyogott már amikor megérkeztünk. A partihelyszín egy félig romos ház, egy üres színpad és egy parkoló. Hmmm, nem túl biztató. A parkolóban felállítva egy jó nagy dóm, benne némi dekoráció és ágybetétek meg kanapék, ez már nem rossz. És 15 méterre a színpadtól az Atlanti-óceán, a tengerparton hatalmas sziklák, két helyen pedig természetes sziklamedence, amit a dagály tölt meg vízzel, és pont kényelmesen lehet úszkálni benne. Sajnos a parti alatt végig felhős és szeles volt az idő, de azért sikerült módot találni a lubickolásra.

Elvileg a tengerparton a sátrazás teljesen kizárt és tilos! Úgy kell nekünk, minek kérdeztük meg. A később érkezők kérdés nélkül verték fel a sátraikat mindenhol. Nekünk, mint fellépőknek, járt hely a VIP táborban, ami annyira biztonságos távolságban volt a partihelyszíntől, hogy még tőlem is biztonságban voltak a cuccaim, mert napi kettőnél többször nem akartam legyalogolni a táborba és vissza.

A Chill-ben se hangtechnika, se lineup, nem is volt egészen szombat délutánig. A nagyszínpadon hivatalosan 4-től 10-ig koncertek, a valóságban naplementekor kezdett az első zenekar, és a csúszás miatt volt, aki nem is jutott színpadra, lehet, szerencsére. Éjfél körül végre elkezdődött a nagyszínpad, először Pálmester, aztán néhány nem igazán emlékezetes DJ, de végre, végre legalább zene van és buli van! Hajnali 5-ig, mert akkor a hangtechnika lekapcsolt, leállt az aggregátor és bezárt a büfé – eddig volt engedély, most menjen szépen mindenki aludni! Sacival és Pálmesterrel szélütötten folydogáltunk egyik helyről a másikra és kerestük a bulit. Aztán valamikor reggel 9 körül feladtam, beletörődtem, hogy itt úgysem leszek úgy otthon, ahogy egy magyarországi bulin és elfogadtam ezt a spanyol bulit olyannak amilyen. És elaludtam, mert mást úgysem lehetett tenni.

Szombat délután egy egészen jó koncert, tánc a tüzes eszközökkel, amikor jön egy ismeretlen leányzó és leolt, hogy ezen a bulin nem lehet tűzshow-t csinálni. Mire szépen mosolyogva elmondtam neki, hogy én mint meghívott tűzzsonglőr vagyok itt, ezért kaptam a belépőmet, és tegnap is tüzeztem – erre a hírre hirtelen nehézlégzés jött a csajszira (Itt tegnap volt egy tűzshow?!), – és ráadásul ma is fogok. Végül megállapodtunk abban, hogy nagyon-nagyon vigyázunk majd és napközben semmiképpen nem tüzezünk. Utóbb kiderült, hogy az egyik főszervezővel sikerült beszélnem ;)

A Chill hangtechnika is csak szombat délután érkezett meg, mikor már lemondtunk róla. Mondhatjuk, hogy rettenetesen döcögősen indult el a parti, és aztán naplemente környékén rögtön le is állt – elfogyott a gázolaj az aggregátorból, és majd egy órán keresztül nem működött semmi! Végül néhány dobos és zenész rögtönzött zenéjére kezdtünk tüzezni, és az egyik szervező negyedóránként jött hozzánk, hogy abba ne hagyjuk még egy kicsit, nehogy elmenjenek az emberek. Na jó...

És aztán addig pörgettünk, amíg megjött a zene, és maradtak az emberek, megérkezett a régen várt pszichedelikus bummafejbe is, és végre, végre felszállt ez az űrhajó is! :) 

délutáni tekergés a chill-ben
fotó: Soniare Monteiro

Pillanatképek az éjszakából: ahogy újra meg újra játszunk egy utolsót a tüzes bottal, aztán megint jön valaki egy eszközzel és egy üveg lámpaolajjal; ahogy hárman Sacival és Pálmesterrel állunk a büfépult előtt, és már mondani sem kell, hogy fellépők vagyunk, csak hogy mit kérünk és mennyit; Pálmester szelíd mosollyal lehányja rumoskólával a gyönyörű hippinadrágját és a manóspulcsit, aztán békésen elalszik egy kőpadon; az óceánparton a sziklának csapódó hullámok dörgése; és még mindig nincs hajnal, még mindig jön a következő DJ-tapas: 30–40 perces szettek, nem tart sokáig, akár jó, akár rossz; a “chill”-ben reggae-parti: középen 40 ember teker és táncol és dobol, miközben a dóm falainál lemorzsolódott partiarcok alszanak; fel és eltűnő barátok, ahogy sodorja őket ide-oda a buli; igazi, hamisítatlan otthonérzés, kicsit máshogy de mégis ugyanaz.

A landolás aztán megint spanyolosra sikerült: 5 órakor megint minden zene leállít, még a dobolás is betiltva a chill-ben, a parton, a nagyszínpadon, mindenhol. Először megint levegőért kapkodok, de aztán elfogadom a helyzetet annak, ami, és élvezem a körülöttem örvénylő energiákat, az 5-6 irányból jövő legalább háron nyelvű bábeli beszélgetést. Aztán reggeli takarítás, kávémission a faluba, ahol a környék legelegánsabb éttermében, nyitás előtt kávézok egy német hulladékfém-kereskedővel, akivel fantasztikus beszélgetésbe bonyolódunk történelemről és a nevek filozófiájáról. És a legszebb, dupla meglepetésre érek vissza: messziről hallom, hogy megint szól a zene a Chillben, és a bejáratból látom, hogy a pult mögött Pálmester ül :)

És innentől minden megint ugyanúgy, végre megint otthon, csak itt elképesztő nemzetközi közönség dobol és táncol és ugrál a magyar cigányzenére! Daz barátunk veri szét a kezét a dzsembén, és ordít, hogy “fucking gipsy bastard!” és Pálmerster vigyorog, mint a vadalma. 8-ig van engedély, 9-kor megint egy kis trance, elvégre már úgyis mindegy. Az utolsó jelen lévő főszervező 11-kor feladja, megkéri, hogy ne legyünk nagyon hangosak és elmegy aludni. És egyik újonnan megismert magyar barátunk, Szabi még egyszer megeteti a generátort, és szól a zene, amíg az utolsó csepp gázolaj is el nem fogy.

A bontócsapat, avagy a maradékok kedd délután

Üvegszilánk-gyűjtögetés

Ez lett az új hobbim az elmúlt két napban. Azt hiszem, jól választottam hobbit, mert hogy elég sok van belőlük. Becslésem szerint pár ezer darabot összegyűjtöttem tegnap reggel óta. Egészen pontosan egy nagy bevásárlótáska, egy kisvödör, 3 levágott tetejű nyolcliteres ásványvizes flakon van tele, plusz egy felmosóvödör félig. Szóval alapanyag van bőven, jöhetnek a kreatív ötletek.

Eredetileg persze nem a legyőzhetetlen alkotásvágy hajtott az üvegszilánkok összegyűjtésére. Három napja Rudy, a házigazdánk egy új, minden eddiginél messzebbre pattanó labdát dobált a kutyájának, aki boldogan szaladt érte és hozta vissza. Utoljára aztán egy jókora vágással a talpán, amit persze csak akkor vettünk észre, mikor Rudy már elment, a kutya meg vértócsákat hagyott szanaszét a nappaliban. Telefon, fertőtlenítés, kötszer, a kutyának meg napokig tartó szobafogság és folyamatos baszogatás (“Balú, nem megmondtam, hogy ne nyalogasd?!) Mivel ezt nem szeretném még egyszer, tegnap reggel nekiláttam a környékünkön található üvegszilánkok összegyűjtésének.

Amiből van a ház környékén bőven. A tegnap délelőttöm a nappali és a mi lakrészünk közötti kábé 10 méteres ösvény és környéke megtisztításával telt. Két óra után kezdtem úgy érezni, hogy egy kimeríthetetlen üvegbányára bukkantam: ahányszor azt hittem, hogy már készen vagyok egy kéttenyérnyi területtel, és arrébb mozdultam egy fél lépésnyit, a kicsit másképpen beeső fényben újabb és újabb szilánkok csillantak meg. Aztán rájöttem, hogy ha egy fadarabkával nagyon óvatosan megkavarom a földet, még újabbak kerülnek elő. Két óra után végre tisztának tűnt a terület – azóta már tényleg csak egy-egy darabot találok, majdnem mindig, ahányszor végigmegyek az utacskán.

Ma aztán nekikezdtem a házzal szemközti dombok kitakarításának. Amik, mint rájöttem, igazából nem dombok, hanem sittkupacok, amiket telihordott földdel a szél, úgyhogy itt aztán tényleg egy bányát találtam. Ami a spanyol viszonyokat ismerve nem csoda. A farmház évek óta üresen állt, mikor Rudy befoglalta, és Spanyolországban három dolgot szokás csinálni, ha látsz egy üresen álló házat. Az első, hogy befoglalod magadnak, de ez nyilván csak azokat érdekli, akiknek nincs hol laknia. Akinek van hol laknia, azok két dolgot szoktak tenni. Az egyik, hogy oda hordják a kutyájukat sétálni. A másik, hogy odahordják a szemetüket. Az előbbit végül hazaviszik, az utóbbit viszont nem. Mivel itt nagyon népszerű a kutyatartás, az a gyanúm, hogy eme két tevékenység végrehajtói között erős átfedés van. Lehet, kutyasétáltatás közben akadnak rá az ideális illegális szemétlerakó helyre, aztán két séta között megjelennek az autóval és megszabadulnak a felesleges sitt-től.

Miközben a földből 10 centire kiálló törött üvegablak-darabokat meg a fűrészes élű borospalack-nyakakat szedegettem, azon gondolkoztam, vajon hány kutya ment már haza csúnya vágásokkal a talpán? És mi a helyzet a többi állattal? A gyíkokkal? A macskákkal? És tényleg itt táncolgattam és a partin mezítláb?!

Már a gyűjtögetés kezdetén rájöttem, hogy ez igazából meditáció. Megtisztítok egy darabot a Földből, eltüntetem az emberi tevékenység nyomait. És erősen a jelen pillanatra koncentrálva kell a feladatot végezni, ha nem akarok úgy járni, mint a kutya. Azt hiszem, az elkövetkező napokban sokat fog tökéletesedni a jelenre való koncentráló-képességem; vagy ülhetek majd én is a nappaliban, tapaszokkal a kezemen. És a végén (ha a végére lehet érni egyáltalán) lesz majd legalább 50 kilónyi mindenféle színű, vastagságú és formájú üvegdarabom, amivel aztán majd ki kell találni, hogy mi legyen.

Van az egyszerű megoldás: apránként bevihetném a városba, és beszórhatnám a mindenhol elhelyezett szelektív üveggyűjtő konténerekbe. De ez olyan egyszerűnek tűnik, hogy nem lehet ez a megoldás. Először is, ha ilyen egyszerű, miért nem csinálták ezt azok, akik szétszórták a tanyán? Tuti, hogy van néhány kukasziget, ami jóval közelebb van hozzájuk, mint a városon kívül a dombtetőn álló farmház. Másodszor, ha odaviszem őket, akkor az történik, hogy elviszik egy üzembe, ahol aztán újra borospalackot gyártanak belőlük, és végső soron megint egy elhagyatott ház udvarán végzik majd. És nem azért gyűjtöttem össze őket, hogy fél év múlva valahol máshol lapuljanak alattomosan, gyanútlanul surranó gyíkokra és felelőtlenül szaladgáló kutyákra meg mezítlábas hippikre leselkedve. Úgyhogy most valami új, kreatív hasznosítási módszeren töröm a fejemet. Lehet, hogy hősiesen lemondok róluk, és átviszem őket a szomszéd barrancoban lakó Daznak, aki üvegszilánkokból akar gyíkokat mozaikozni a padlójára. De lehet, hogy nem adom neki őket. Végül is abban a völgyben is van mit gyűjtögetni, több is, mint elég.

A Pokol Völgye

A Barranco de Infierno nagyon híres hely, még a leggagyibb Tenerife-térképen is szerepel a neve. Mivel már láttunk néhány nagyon durván száraz és folyni látszó sziklákkal teli helyet, arra gondoltam, hogy ez is valami ilyesmi lesz: tűző napsütés, néha egy-egy kaktusz, egyébként meg a sziklás, halott táj. A valóság nem is lehetne messzebb ettől.

Majdnem égig érő sziklafalak között kanyarog az út, előbb felfelé, aztán le a völgybe, és végül a patak partján. Mert ez a barranco végre nem száraz (a második a Kanári-szigeteken, amit látunk), rendes igazi patak folyik az alján, legalábbis az utolsó 1 kilométeren, és az út vége egy igazán-igazi vízesés! Lejjebb aztán eltűnik a víz, először egy betoncsatornában folydogál, aztán jönnek a csövek, amik elvezetik a városba. De egy másfél-két kilométeres szakaszon csak úgy burjánzik az élet, még fák és békák is vannak!

A vízesés az út végén
forrás: wikipedia

 Újonnan megismert barátosnénk, Zsuzsi kalauzolt bennünket a felfedezőtúrán, ami nagyon szerencsés volt, mert nélküle már az elején kiestünk volna a versenyből. Valami tavaszi viharok miatt a barranco veszélyes helynek lett minősítve, és a kapuja zárva van. A mellette lévő fal kerítésén kell végigsétálni, és az ott lévő étterem teraszán ebédelők orra előtt rezzenéstelen arccal átmászni a kerítésen egy lyukon, ahol ki vannak törve a keresztlécek. Nélküle valószínűleg nem jutunk be, meg egyáltalán, nem is tudtuk, hogy hol van, úgyhogy

KÖSZI ZSUZSI!

Az eleje elég meredek kaptató az útnak, és ezerrel tűz a Nap, úgyhogy a kitartás próbája is ez az alig több, mint 3 kilométeres turistaút. Szerencsére bőven volt időnk, úgyhogy elég sokszor megálltunk pihenni egyet. Egyszer még az útról is lekószáltunk, hogy Zsuzsi barátnőnk megmutassa a "barlangját." Két szoba + konyha, gyönyörű kilátás, csak a szupermarket meg a könyvtár van nagyon messze :)

A felfelé vezető út
forrás: wikipedia

Az utolsó szakaszra aztán magunkra hagyott bennünket, hogy egyedül fedezzük fel a helyet. Ott már tényleg pár méter szélesre szűkül a völgy alja, miközben a majd 100 méteres, függőleges sziklafalak között visszhangzik a vízcsobogás, és minden zöld. Egy két kanyarban hatalmas, templomtoronyhoz hasonlító sziklatornyok állnak őrt, amik csak egy-egy bizonyos helyről, bizonyos szögből látszanak. Arrébb mész 30 métert, és eltűnik, csak a függőleges falakat látod. Hihetetlenül gyönyörű hely. Az út végén két 20-30 méter magas vízesés, a sziklafalban egy barlang, ahova nem mentünk be – majd legközelebb. Mert ide vissza kell jönni, az tuti.

Szikla az út felett
forrás: Ruta Canarias

 A visszaút kicsit lassúra sikeredett, mert még bőven a barranco belsejében jártunk, amikor lement a Nap. Ezt igazából csak onnan tudtuk, hogy egyszercsak madárcsicsergéstől lett visszhangos az amúgy teljesen csendes völgy. Végig egész úton azon gondolkoztam, vajon ki nevezte el ezt a helyet a Pokol Völgyének. Szerintem a Barranco de Paraíso volna a megfelelő név neki. Aztán a sötétben egyszercsak megszólaltak a pardelák. Állítólag így néznek ki:

forrás: wikipedia

De nem tudom, mert én még sohase láttam őket, csak a körvonalaikat, mert csak este repülnek. Csak a hangjukat ismerem. Úgy kezdődik, mint a bagzó macska nyervákolása, aztán a végén átmegy egy a pokolban sínylődő lélek sikoltásába. Szerencse, hogy nem most hallottam először, mert biztos pánikrohamot kapok. És a sziklás völgyben nem egy ilyen madár lakik, hanem sok. Nagyon sok. Nem tudni, mennyi, mert a sziklafalak minden irányból visszhangozzák a sikolyaikat, meg mert este élednek, és repülnek mindenfelé.

És akkor egy pillanatra sikerült magam beleélni a spanyol felfedezők bőrébe, akik nem a kiépített turistaúton jöttek végig, hanem a barranco alját borító dzsindzsán kellett, hogy keresztülvágjanak, miközben a fejük felett a fekete vulkáni sziklák tényleg olyanok, mintha kiégtek volna. És amikor rájuk sötétedik, akkor egyszer csak démoni hangon sikoltozó lények repülnek el tucatszám a fejük felett a sötétben... Szóval talán még sem alaptalanul kapta a nevét a völgy.

Annyira megihletődtem, hogy filozófiai mélységekbe (vagy magasságokba) is elröppentem: milyen tökéletes szimbóluma ez a hely annak, hogy pokol és paradicsom ugyanazon a helyen vannak, és csak nézőpont kérdése, hogy melyiket látjuk. Nekem mindenesetre inkább paradicsominak tűnt ez a hely, ahol csak úgy fortyog az élet. Egy másik arca Tenerifének, egy a sokból, amit még látni akarunk.

Utunk Tenerifére

Megkaptuk a jelet Gran Canarián egy üzenet formájában, hogy merre haladjunk tovább: március 30-án Tenerifén, La Tejita mellett Collective Meditatiohm Full Moon goa–psytrance parti lesz, és úgy tűnik, van elég pénzünk a kompra átmenni az óceánon. Las Palmas de Gran Canariáról visszaindultunk a barlangunkhoz, de még megálltunk Maspalomasban elköszönni Danieláéktól és magunkhoz venni a tüzes cuccokat. Puerto de Mogánban meglepetésünkre két honfitársunkkal találkoztunk, Fánival és Gyulával. Fánitól egy csomó jó tippet kaptunk Tenerifére, meg Gran Canariára is, amiket nem találtunk meg. Frenchy úgy gondolta, hogy ha elhatározzuk, hogy elindulunk, sorra jönnek majd az olyan lehetőségek, amikre vártunk, és igaza volt.

Igen otthonos barlangunkat Fánira hagytuk, összepakoltunk, fájdalmas búcsút vettünk El Castillete várhegyszerű szikláitól, és elindultunk ismét az ismeretlenbe, Tenerifére. Azaz vissza Maspalomasba, mert véletlenül ott maradt Frenchy széldzsekije, zsebében az útlevelével. Köszi, Pé, hogy megtaláltad!

Gran Canaria szép, de úgy érzem, az én helyem, az én otthonom mégsem ott van. Sokat gondolkoztam, mit is jelent valójában az otthon, az utazás, a nép, a család, a boldogság. Fontos dolgok, amikre vágyok, amiket szeretnék megtalálni – elsősorban az otthonom, a helyem a nagyvilágban. Azt hiszem, az otthonom egy olyan szép hely, nagyon közel a természethez, ahol a népem vesz körül egy kisebb, élhető, fenntartható közösségben, békében, mulatságban, boldogságban, kreativitásban, nem pusztítva tovább élőhelyünket, a Földet.

„Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem. Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelidít. Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőktől. De mivel barát-kereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy a barátod legyek, szelidíts meg engem!” (Antoine de Saint-Exupéry)

A szigeteken stoppal közlekedtünk, a busz elég drága a bergennygóc utazóknak. Elég könnyű stoppot kapni, helyiek is, turisták is felveszik az utazókat. Utolsó stoppunk Gran Canarián: Maspalomasból késő délután indultunk Las Palmasba, mert másnap onnan ment a komp. Kábé 2 perc várakozás után egy perui arc vett fel minket, először egy squatot ajánlott, ahol esetleg tölthetnénk az éjszakát, majd mondta, hogy ő egy farmon lakik, és szívesen látnak ott éjszakára. „Véletlenül” egy szintén magyar zsonglőrcsajszi szobáját kaptuk meg éjszakára. FincAmor a farm neve, valahol Arucas mellett egy barrancóban. Kábé nyolcan élnek ott, barátságosak, van napból nyert energiájuk, kertjük, szépen berendezett épületük, két vagy három faházuk, és épül egy jurta is az udvaron. Délután megnéztük az északi óceánpartot, majd Arucast, este pedig beszélgettünk egy jót a perui arccal – spanyolul, én inkább figyeltem és tanultam. Maradhattunk volna, de másnap várt ránk Tenerife, és egészen a kompig elvittek minket kocsival. Csodálatos élmény volt.

Az olcsó komp (Acciona) csak hetente egyszer jár Las Palmasból Santa Cruzba, csütörtökönként, 24 euró per koponya játékpénzért. Március 28: zsebünkben a két jeggyel sétálunk fel a kompra – mi ez, ez a komp? Azt hittem, ez egy szálloda! 10 emelet, mozi, uszoda, bár, étterem, egy egész úszó város. Még eddig sosem utaztam ekkora vasdarabon, meg az óceánon sem. A vasmonstrum lassan, négy óra alatt ringatózott át Tenerifére. Viszlát barlang, El Castillete, Las Palmas, Mogán-völgy, finn vámpírlény, osztrák vérfarkas, utcazenészek, sok szerencsét magyarok!

Tenerifén van Spanyolország legmagasabb pontja, a vulkán tetején, 3718 méter magasságban. Sokkal hepehupásabb , hegyekkel és sziklákkal, mint Gran Canaria. Láthatóan több a zöld növény és az erdő. Santa Cruz de Tenerife rögtön egy nagy doboz, padon hagyott (vagy felejtett) süteménnyel fogadott. Az éjszakát az Auditórium melletti, parkszerű üres telken töltöttük, függőágyban, sok szúnyoggal – menniyre nem bírom, ha éjszaka a fülembe zümmögnek és az orromba repülnek! Másnap megnéztük a várost, próbáltunk zsonglőrködni, de a Semana Santa (Húsvét szent hete) alatt pont akkor volt egy felvonulás, sok rendőrrel. Estére átvittek minket Las Caletillasba, ahol ismét találtam egy ötveneuróst. :) Másnap, 30-án megérkeztünk La Tejitába, ahol folyamatosan viharos szél van, megtaláltuk az esti buli helyszínét, és egy kellemes, szép óceánpartot.

A buli helyszíne egy régi farm, amit most egy ausztrál kalóz squat-olt be, és újítja fel. Hatalmas tér, kősivatag bokrokkal és kaktuszokkal, a közelben paradicsomültetvény sátrakban, egy tágas épület, dekoráció, hangtechnika, öreg Mercedes busz mint büfé, tábortűz, lassan érkező partinép, lassan induló buli – „hoppá, én kezdek, teszek egy kis goatrance-t!” – majd bulizás és ismerkedés reggelig, végül 9-kor a Policia Local leállítja a hangot. „Nincs engedély, nincs buli, mert elvisszük a hangtechnikát!” Milyen kár, pedig még sokan bírták, és napközben is zenélhettem volna. Mindegy, takarítás, ismerkedés, Guajiero (mézes rum) és egy csomó ingyensör a büféből. :)

Rudy, a kalóz igen szimpatikus lény, aki ezen a régi tanyán egy alternatív hostelt szeretne indítani, egy olyan helyet, ahol különféle workshopokat is lehetne csinálni, és kisebb bulikat, főleg élőzenével. Tetszett a fogadtatás, láttunk fantáziát az ötletben, úgyhogy itt maradtunk egyelőre segíteni. Van egy igen komoly nappali, kívül de mégis belül, mert szúnyoghálószerű dologgal van körbevéve. Középen a tábortűz, amin általában a vacsorát is készítjük, körben kanapék és egy könyvespolc. 

A legközelebbi kisváros El Medano, ahol kitesurf-versenyeket is szoktak rendezni, a főtéren van free wifi, és a Dinó itt is szeret minket. A tanyára érkeznek kanapészörfösök, amíg el nem indul a hostel. Szinte minden este új, érdekes emberek futnak be. A szomszéd barrancóban lakik egy ismerősünk, akivel Barcelonában ismerkedtünk meg, és lakott Sitgesben is, ugyanabban a squatban, ahol mi is. Kicsi a világ. Van egy igazán szép, otthonos barlangja, ahol tegnap volt egy kisebb buli, zenészekkel, utcaművészekkel és egy pont hetvenéves angol turistával. Itt, a Kanári-szigeteken abszolút pozitív élmény barlangban élni.

El Medano kábé 15 perc gyalog, az óceánpart meg kábé 10. Egyelőre itt maradunk, de tervbe van véve a vulkán csúcsának megtekintése is valamilyen szinten (legfelülre engedély kell), La Caleta, ahol elvileg sok utazó és hippi él egy barrancóban, illetve a sziget északi része, ahol a térkép szerint sok az erdő.

Most képeket nem tudok feltenni, mert ahhoz túl lassú a net. Minden jót és sok napsütést Teneriféről!

Gran Canaria másodszor

Végre összeszedtem magam, és most biteket ragadok írni egy kis beszámolót Gran Canariáról. Hallottam már több ismerősömtől is, hogy Kanári-szigeteken télen jó idő van, sátorral-függőággyal egyszerűen be lehet utazni a szigetet.

Afrikai táj, kaktuszok kősivatag, Atlanti Óceán, Maspalomas (fényképek: Daniella)

Elsőként a reptérre, majd Danielláékhoz, Maspalomasba érkeztünk - már sötétben, így igazából a szigettel való ismerkedést Maspalomasban kezdtük. Atlanti óceán, nagyváros (dehogyis város, csak egy halom hotel, apartman, nyaraló, étterem, bevásárlóközpont), öreg finn-svéd-norvég-német-dán turisták, szél, homokdűnék, kősivatag, afrikai növények, vízmosta sziklák, Helló magyarok!

A díszes csapat Maspalomas fölött (fénykép: Daniella)

A táj elvarázsolt, nem láttam még ilyesmit, csak fényképeken és természetfilmekben, és most itt lehetünk, átélhetjük, megtapasztalhatjuk. A vulkáni sziklákban rengeteg a barlang, van kisebb és nagyobb, üres és lakott, meg rendesen kiépített és beépített is, kerítéssel, kerttel... A zsonglőrködésből az első napokban nem gazdagodtunk meg, így láttunk, hogy a kompjegyre valót Tenerifére rövid idő alatt nem tudjuk összeszedni, és inkább maradunk Gran Canarián, legalább lesz időnk megismerni. Kezdeti aggodalmunk ellenére a kaja miatt sem kell parázni, az apartmanokból és a szupermarketekbol (Dino szeret minket) annyi minden találunk, hogy az már sok is. Magyarországon a mérnöki fizetésemből sem tudtam ennyi finomságot megengedni magamnak.

Az időjárás valóban megfelelő, majdnem tökéletes. Állítólag ritkán esik, bár azt tapasztalom, ez nem igaz, már a harmadik esős időt kapjuk el január közepe óta, és ebből az egyik kb. három napig tartott. Azt mondják, októberben esett ezelőtt, és biztos vagyok benne, hogy a növényeknek szüksége van rá. Néha erősen fúj a szél, de ezeket leszámítva igen kellemes a hőmérséklet, napközben 20–30 fok van, éjszaka 12–18. Télen ez teljesen megfelelő számomra. Azt mondják, nyáron meleg van, 40–50 fok, de olyat is hallottam, hogy megmarad a kellemes 30 fok körüli hőmérséklet - ezt még nem tudom, még csak március vége van.

A táj: az északi és a keleti része a szigetnek eléggé be van építve, és jórészt csak az emberek építményei látszanak meg néhány kopár sziklás domb és hegy. Délen, amerre jártunk, az óceán közelében dombos-hegyes kősivatag van, afrikai bokrokkal és kaktuszokkal. Sok a barranco, azaz az esővíz által kimosott völgy a sziklák között, amik persze jó nagyra nőttek az idővel. Ezekbe víz csak akkor van, ha esik az eső. A Mogán völgy nagyon szép, kb. 10 km hosszú, 500–1000 m körüli magasságú sziklák veszik körül, feljebbi részén még van természetes patak (aztán a sok kút és öntözés miatt a völgy felénél már üres a meder), zöld növények, természetes fenyőfák és ültetett mindenféle fák. Ennyiféle fenyőt még nem láttam, van egy-két nagyon vicces és furcsa kinézetű is.

Mogán-völgy (forrás: internet)

Tasartico fölött a Playa GüiGüi felé (fényképek: Massimo)

Maspalomastól Puerto De Mogánig sétáltunk végig az óceán közelében, sok helyen csak a veszélyes főúton, mert nem igazán van út a gyalogosoknak. Láttunk hatalmasra épített szállodákat, nyaraló övezeteket, beépített barrancokat, tönkrement paradicsommezőket - üres kőteraszokat, befejezetlen építkezéseket, egy-két természetes és szép óceánpartot. Egy napot voltunk Puerto Ricoban, nekem nagyon nem jött be, ijesztően nagyra nőtt üdülő-szállodaparadicsom, hatalmas pusztítással ránőve a hegyekre-völgyekre. Ami tetszett: Playa De Los Frailes, ez egy természetes part Puerto Rico után Mogán felé. Az óceánparti része még érintetlen, kissé köves, kissé sziklás, sok rákkal, hallal, meg egyáb tengeri lénnyel. Sajnos a völgyben elkezdtek valami szállodaszerűségnek helyet túrni, amit (szerencsére) a válság és (úgy hallottam) a természetvédők tiltakozása miatt leállítottak. Másik szép part még a Playa De Tiritana, ahová ugyan nem másztunk le, de látszik, hogy páran laknak lent sátrakban, és fentről igen szépen néz ki. A harmadik ajánlott part a Playa Veneguera, ami már Puerto De Mogán után van, kisebb emberi beavatkozásokkal, de szép fekete homokkal. Mogán fölött van egy erdő, három vagy négy tóval, fenyőfákkal, ~1000 m magassággal, ~1500 m körüli hegycsúcsokkal, sok természetes forrással, gyönyörű kilátóhelyekkel - mi két napot és két éjszakát töltöttünk itt, közel a sziget legmagasabb pontjához. 1300 méter magasság körül sem volt olyan hideg éjszaka, mint gondoltam, láttunk olyat, ahogyan a felhők jönnek, folynak, minden fehér ködös lesz, ellepik a hegyeket és átfolynak a gerincükön.

forrás: internet

forrás: internet

Jelenleg Puerto De Mogán fölött, a természetben, egy barlangban találtunk ideiglenes otthont, ahol a cuccainkat biztonságban tudhatjuk és elkalandozhatunk a szigeten akár több napra is. Barlangunk előző lakója Micheal, aki már az alvóhelyet és némi kőasztalt épített, de aztán tovább indult. Csináltam polcokat, asztalt, tűzhelyet, konyha-padlólapozást kövekből – tisztára, mint a Flintstone családban :) Gyönyörű helyen van, kb. 400 méter magasan egy sziklás hegytetőn, csodaszép kilátással a környező hegyekre (a kisvárost egy másik hegy takarja, csak egy útszakasz, egy világítótorony és két adótorony látszik, meg a távolban pár tanya és egy banánültetvény). Kár, hogy nem tudom lefényképezni. A vizet és az ingyenkaját a kisvárosból, ~400ˇm és kb. 3km távolságból kell hozni, áram és internet nincs – de ezek nélkül is meg lehet lenni egy darabig.

Puerto De Mogán (forrás: internet)

Utunk a barlanghoz (forrás: internet)

Továbbiak: most épp a sziget fővárosában, Las Palmas De Gran Canariában vagyunk. Szép a part, nagy a város, van internet... Most láttuk, hogy Tenerifén, jövő hét végén lesz egy psychedelic trance party, és megvan a pénzünk a csütörtöki kompra – tehát ha minden jól megy, akkor ott leszünk! Partyra és új helyekre készen állunk! Chillweekend volt számunkra az utolsó, már hiányzik... hiányoztok! Aztán meg keresem a belső hívást; keresem az otthonomat; keresem a népemet és a törzsemet...

Tasartico fölött a két vándor-manó, háttérben a Playa GüiGüi (fénykép: Massimo)

Nektek is megosztom pár mixemet, amelyeket elküldtem fesztiváloknak promóként. Hallgassátok, élvezzétek, terjesszétek :)

Love, Peace & Sunshine Gran Canariáról

Pálmester – The GatesOf Heaven (goatrance)

Pálmester – The MillionNames Of God (world music, ethnodub)

Pálmester – SolarSystem [Part 1 & Part 2] (ambient trance)

Pálmester – Kisherceg (psychedelic dub)

Pálmester – VanishingDreams (psychedelic dub)