A Flintstone-barlang

El Castillete, Gran Canaria, Kanári-szigetek, Spanyolország

Ez az írás most egy visszatekintés. Nemrég kaptunk három fényképet a régi barlangunkról, gondoltuk, megosztjuk veletek. Gran Canarián 2013 február elejétől március végéig táboroztunk itt. Ugyan a fotók nagyon keveset adnak vissza a valóságból, de megpróbáljuk leírni, mit is kaptunk ettől a varázslatos  helytől.

Plusz egy új formával, a közös blogbejegyzéssel kísérletezünk: először Pálmester, aztán Frenchy szubjektív emlékei jönnek egymás után.

Ezeket a fényképeket Juho, egy finn srác csinálta, aki egy ideig a mögöttünk lévő másik barlangban lakott. A képek az utolsó előtti napon készültek, amikor megtalált minket két magyar honfitársunk, Fáni és Gyula, valamint egy amerikai arc. A mi barlangunkat Fáni örökölte meg.

Arról, hogyan jutottunk el a barlangig, már olvashattok egy leírást itt, de a teljesség kedvéért itt egy részletesebb beszámoló a barlangig vezető utunkról:
Elhatároztuk, hogy megismerjük és bejárjuk Gran Canariát, gyalog, és közben éjszakára ott táborozunk, ahol éppen ránk sötétedik. Maspalomasból indultunk és eljutottunk egy nagyon szép kisvárosig, Puerto de Mogánig. Kerestünk egy helyet, ahol nemcsak egy-két éjszakát tudunk maradni, hanem többet is, megünnepelni Frenchy közelgő születésnapját, bejárni egy kicsit a környező természetet, zsonglőrködni a kisvárosban – keresni valamennyi pénzt. Mivel Puerto de Mogán egy völgyben fekszik az óceánparton, és a település eléggé elfoglalja a völgyet, így feljebb, a hegyekben kerestünk táborhelyet. Így találtunk rá erre a barlangra.

 Felejthetetlen élmény volt gyalog elindulni az ismeretlenbe, még ha a hátizsák súlya nem kicsit csökkentette az élvezeti értékét. Már nagyon-nagyon régen szerettem volna kipróbálni azt, hogy milyen napról-napra gyalog menni, pihenni, ahol az este ér, maradni, ahol jól érezzük magunkat, aztán továbbindulni. Így jöttem rá egyrészt, hogy mennyire nem nagy sziget Gran Canaria, másrészt, hogy mennyire fárasztó dolog az egész életemet folyamatosan a hátamon cipelni, mint a csiga. Nem csoda, hogy olyan lassan haladtunk: 30 kilométert két hét alatt sikerült csak megtenni. Ebből született meg a terv: találni egy bázist, ahol biztonságban vagyunk mi és a cuccaink, és onnan ki-kicsapni a sziget megismerésére. Rövid és egyszerű szóval, egy otthont, még ha csak ideigleneset is. És ez is lett ez a barlang, majd két hónapra: az otthonunk.

fotó: Juho Savashi

Az első fotó oldalról mutatja a Flintstone barlangot, háttérben az Atlanti Óceánnal. A környék gyönyörű, afrikai jellegű dombos-hegyes táj sok sziklával. A képen a középső két bokor között jobbra van a barlang bejárata. Felette pár méterrel egy tetőterasz, ahonnan nagyon szép a kilátás a környékre, a nagyobb hegyekre és a szomszéd sziget, Tenerife is látszik általában. A barlangtól csak két farm és egy banánültetvény látszik a távolban, meg a világítótorony és két adótorony, a többi emberi építményt elrejtik a hegyek. Annak a pár négyzetkilométernyi területnek a neve, ahol laktunk: El Castillete (Kis Kastély), mert a körülöttünk lévő 4-5 hegycsúcson (és a miénken is) olyasmi alakúak voltak a sziklák, mintha valami kőkastélyok lennének oda építve.

A mi hegycsúcsuk volt a második legmagasabb a környéken lévő sziklacsúcsok között, úgyhogy a tetőteraszról 360 fokos panorámában látszott a környék: visszatekinthettünk, merről jöttünk idáig, ha nem is egészen Maspalomasig, de Puerto Ricoig, és még annak a hegynek a csúcsa is látszott, aminek az árnyékában egy hetet töltöttünk a tengerparton, Pálmester születésnapját ünnepelve. A másik irányban pedig a sziget nyugati oldala, ahol már nem igazán van település, csak a meredek, sziklás hegyek. Néhány playát nem is lehet máshonnan rendesen megközelíteni, csak a tenger felől. Egy hónapig minden reggelt ezen a tetőteraszon kezdtem, félórás jógával és nyújtással, amíg Pálmester lent kávét és teát főzött. Esténként pedig tökéletes naplemente-néző hely volt, sok-sok estét töltöttünk itt, azt nézve, hogyan bukik le a Nap az óceánba Tenerife mellett.

A képen látható tabaiba-bokornak nagy hálával tartozunk. Egyrészt, mert a barlang szája keletre nyílt, így a felkelő nap pontosan az ágyunkra sütött, garantálva, hogy ne tudjunk sokáig aludni. A konyhateraszon csak azért lehetett egy darabig megmaradni, mert a bokor adott árnyékot. Másrészt kívülről elég nagy részben eltakarta a barlang belsejét, ahogy az a képen is látszik, illetve nem látszik. Talán ennek is köszönhető, hogy két hónap alatt talán három vagy négy hívatlan vendég köszönt ránk összesen. Mulatságos volt látni a meglepetést az arcukon, valószínűleg az utolsó dolog, amire számítottak egy hegyi túra közepén, hogy két reggeliző manóra bukkannak a bokor mögött.

fotó: Juho Savashi

A második képen Gyula látható a tetőteraszunk mellett a sziklák tetején, amint fújja a didgeridoo-t. Bal oldalon látható a turistaút, amin elindulva kb. 3 km gyaloglással le lehet jutni Puerto De Mogánba. Szerencsére a turistaút elég messze volt ahhoz, hogy a barlangunkat sokat megtalálják, a turisták csak ritkán térnek le a gyalogútról. A turistaút és a barlang között van egy barranco, egy vízmosás-völgy, amit évezredek vagy évszázadok alatt mosott ki az esővíz. Volt rá ideje, azt olvastam, hogy Gran Canaria 15 millió évvel ezelőtt keletkezett vulkáni sziget.

Kicsit sajnálom, hogy nem sikerült azt a környéket, illetve egész Gran Canariát annyira bejárni, amenyire terveztük. Pedig még egy turistatérképet is vettünk... De azt azért felderítettük, hogy a turistaút hova visz: először a szomszédos hegy, a Tabaibales 600 méter magas csúcsára; ha elkalandoztunk az útról a környező sziklák tetejére, lélegzetelállító kilátás nyílt a Mogán-völgyre és Mogánra a majdnem függőleges és kábé 2-300 méter magas sziklafal tetejéről. Az út aztán visszakanyarodott, és lekacskaringózott a szomszédos öbölbe, a Playa Veneguerára, ahol életemben először láttam fekete homokos tengerpartot. Csak egyszer jártunk ott, akkor pont naplementekor kezdett visszahúzódni a dagály, és a vizes homokban visszatükröződött a lemenő nap fénye – elképesztően gyönyörű látvány volt.

A hegyünk másik oldalán egy másik út vitt ugyanerre a playára, csak ez hatalmas, folyós vulkáni sziklák között kanyargott. Egyszer egy luxusszálloda-komplexumot terveztek ide, ami szerencsére soha nem született meg, és már nem is fog, mert a terület azóta hivatalosan védett madárrezervátum lett. Itt hallottam először a pardelák hátborzongató hangját.

fotó: Juho Savashi

A harmadik kép a barlangban készült a búcsúbulinkon. Emberek a képen balról jobbra: az amerikai srác, Fáni, Frenchy, Pálmester, Gyula (részben). Hátul volt egy kétszemélyes alvórész, amin szerencsére nem látszik, mekkora kupi van az összepakolásunk miatt, középen egy többszintes nagy kőasztal, jobbra hátul kőpolcok a rengeteg kajának, Gyula mögött pedig volt a konyhánk, ami nem látszik a képen, kőasztallal, tűzhellyel, kő-járólapokkal. Volt még zuhanyzó-rész is kicsit messzebb meg kakkantó-övezet is még messzebb. Ami nekem nagyon hiányzott az az áram a laptophoz, kövekből még nem tudok ampert fakasztani. De igyekszem, elvégre Mester vagyok...

Ezen a képen látszik egy kicsit, hogy miért lett Flintstone-barlang a neve. Már lakott előttünk a barlangban valaki, volt valami asztalkezdemény meg gyékények leterítve, de azt már a legelején megbeszéltük, hogy szeretnénk egy kicsit összkomfortosabbá tenni magunknak. Úgyhogy először kitaláltuk a tűzhelyet, aztán mellé Pálmester épített konyhapultot, aztán jöttek a polcok, meg egy plusz fal, meg aztán a többszintes asztal és a padlólapozás. Mindez kőből, mert csak az volt, az viszont sok.

A buli pedig igazából kettős búcsúbuli volt, mert két nappal előttünk Juho is elhagyta a szigetet, ment haza, Finnországba. Furcsa volt, hogy pont akkor kezdett megtelni emberekkel a környék, amikor mi elhatároztuk, hogy átjövünk Tenerifére. Előtte csak két vendégünk volt, az első Juho, a második pedig egy osztrák utcai blueszenész és vérfarkas, aki egy hétig nálunk is lakott, amíg mi fent kalandoztunk a hegyekben. Előttünk indult Tenerifére, aztán La Gomerára, azóta nem hallottunk róla, de azt tudom, hogy egyik éjszaka néhány órás telihold-vonyító meditációt tartott a tetőteraszon, a barrancoban lejjebb egy másik barlangban lakó szomszédunk legnagyobb örömére.

Elég nehéz volt elbúcsúzni az első olyan helytől, amit egy év folyamatos csavargás után az otthonunknak nevezhettünk, ha csak két hónapra is. De megkönnyítette, hogy nem egy üres barlangot hagytunk ott, hanem lelkes lakókat, akik már akkor nekiálltak rendet rakni és a maguk képére formálni, amikor mi még a barlang előtt álltunk a hátizsákokkal. Helló, srácok, ha ezt olvassátok, remélem, Ti is legalább olyan jól éreztétek magatokat a Flintstone-barlangban, mint mi.

Pálmester és Frenchy