A Pokol Völgye

A Barranco de Infierno nagyon híres hely, még a leggagyibb Tenerife-térképen is szerepel a neve. Mivel már láttunk néhány nagyon durván száraz és folyni látszó sziklákkal teli helyet, arra gondoltam, hogy ez is valami ilyesmi lesz: tűző napsütés, néha egy-egy kaktusz, egyébként meg a sziklás, halott táj. A valóság nem is lehetne messzebb ettől.

Majdnem égig érő sziklafalak között kanyarog az út, előbb felfelé, aztán le a völgybe, és végül a patak partján. Mert ez a barranco végre nem száraz (a második a Kanári-szigeteken, amit látunk), rendes igazi patak folyik az alján, legalábbis az utolsó 1 kilométeren, és az út vége egy igazán-igazi vízesés! Lejjebb aztán eltűnik a víz, először egy betoncsatornában folydogál, aztán jönnek a csövek, amik elvezetik a városba. De egy másfél-két kilométeres szakaszon csak úgy burjánzik az élet, még fák és békák is vannak!

A vízesés az út végén
forrás: wikipedia

 Újonnan megismert barátosnénk, Zsuzsi kalauzolt bennünket a felfedezőtúrán, ami nagyon szerencsés volt, mert nélküle már az elején kiestünk volna a versenyből. Valami tavaszi viharok miatt a barranco veszélyes helynek lett minősítve, és a kapuja zárva van. A mellette lévő fal kerítésén kell végigsétálni, és az ott lévő étterem teraszán ebédelők orra előtt rezzenéstelen arccal átmászni a kerítésen egy lyukon, ahol ki vannak törve a keresztlécek. Nélküle valószínűleg nem jutunk be, meg egyáltalán, nem is tudtuk, hogy hol van, úgyhogy

KÖSZI ZSUZSI!

Az eleje elég meredek kaptató az útnak, és ezerrel tűz a Nap, úgyhogy a kitartás próbája is ez az alig több, mint 3 kilométeres turistaút. Szerencsére bőven volt időnk, úgyhogy elég sokszor megálltunk pihenni egyet. Egyszer még az útról is lekószáltunk, hogy Zsuzsi barátnőnk megmutassa a "barlangját." Két szoba + konyha, gyönyörű kilátás, csak a szupermarket meg a könyvtár van nagyon messze :)

A felfelé vezető út
forrás: wikipedia

Az utolsó szakaszra aztán magunkra hagyott bennünket, hogy egyedül fedezzük fel a helyet. Ott már tényleg pár méter szélesre szűkül a völgy alja, miközben a majd 100 méteres, függőleges sziklafalak között visszhangzik a vízcsobogás, és minden zöld. Egy két kanyarban hatalmas, templomtoronyhoz hasonlító sziklatornyok állnak őrt, amik csak egy-egy bizonyos helyről, bizonyos szögből látszanak. Arrébb mész 30 métert, és eltűnik, csak a függőleges falakat látod. Hihetetlenül gyönyörű hely. Az út végén két 20-30 méter magas vízesés, a sziklafalban egy barlang, ahova nem mentünk be – majd legközelebb. Mert ide vissza kell jönni, az tuti.

Szikla az út felett
forrás: Ruta Canarias

 A visszaút kicsit lassúra sikeredett, mert még bőven a barranco belsejében jártunk, amikor lement a Nap. Ezt igazából csak onnan tudtuk, hogy egyszercsak madárcsicsergéstől lett visszhangos az amúgy teljesen csendes völgy. Végig egész úton azon gondolkoztam, vajon ki nevezte el ezt a helyet a Pokol Völgyének. Szerintem a Barranco de Paraíso volna a megfelelő név neki. Aztán a sötétben egyszercsak megszólaltak a pardelák. Állítólag így néznek ki:

forrás: wikipedia

De nem tudom, mert én még sohase láttam őket, csak a körvonalaikat, mert csak este repülnek. Csak a hangjukat ismerem. Úgy kezdődik, mint a bagzó macska nyervákolása, aztán a végén átmegy egy a pokolban sínylődő lélek sikoltásába. Szerencse, hogy nem most hallottam először, mert biztos pánikrohamot kapok. És a sziklás völgyben nem egy ilyen madár lakik, hanem sok. Nagyon sok. Nem tudni, mennyi, mert a sziklafalak minden irányból visszhangozzák a sikolyaikat, meg mert este élednek, és repülnek mindenfelé.

És akkor egy pillanatra sikerült magam beleélni a spanyol felfedezők bőrébe, akik nem a kiépített turistaúton jöttek végig, hanem a barranco alját borító dzsindzsán kellett, hogy keresztülvágjanak, miközben a fejük felett a fekete vulkáni sziklák tényleg olyanok, mintha kiégtek volna. És amikor rájuk sötétedik, akkor egyszer csak démoni hangon sikoltozó lények repülnek el tucatszám a fejük felett a sötétben... Szóval talán még sem alaptalanul kapta a nevét a völgy.

Annyira megihletődtem, hogy filozófiai mélységekbe (vagy magasságokba) is elröppentem: milyen tökéletes szimbóluma ez a hely annak, hogy pokol és paradicsom ugyanazon a helyen vannak, és csak nézőpont kérdése, hogy melyiket látjuk. Nekem mindenesetre inkább paradicsominak tűnt ez a hely, ahol csak úgy fortyog az élet. Egy másik arca Tenerifének, egy a sokból, amit még látni akarunk.