2013. szeptember 4., szerda

A Bergennygóc fakadárok első tenerifei földalatti főhadiszállása

Úgy tűnik, ez lesz a bergennygóc blog történetének leglassabban elkészülő bejegyzése. Az első képek még június közepe felé készültek a barlangokról; közvetlenül azután, hogy elhatároztuk, itt próbáljuk kialakítani a következő bergennygóc követségi épületet. Aztán azóta sok minden történt, szép is, csúnya is, és az ősz első napjaira végre sikerült befejezni a bejegyzést. Úgyhogy amikor a képeket nézitek, tudjátok, hogy a barrancón és a leendő hálószobánkon kívül már semmi, de semmi nem úgy néz ki, mint ahogy láthatjátok. De mivel mindenképp szerettük volna megörökíteni, honnan indultak az építkezések, most csalás és ámítás nélkül jönnek a képek a leendő otthonunkról, illetve a bergennygóc delegáció legújabb követségi épületéről.
A benti nappali
Íme a közösségi helység, eredeti állapotában. Körben már készül a fal meg a polcok, gyűlnek a párnák és a matracok, lesz mozaikos padló és tekerőasztal, gyertyatartók a saját készítésű gyertyáknak, meg még ami közben az eszünkbe jut.

Műhely, raktár, pótvendégszoba, amikell
A szomszéd barlang. Erre egyelőre több ötletünk is van: freeshop, műhely, raktár, közösségi tömeghálószoba, ha esetleg elözönlenék a bergennygócok Tenerifét. Kicsivel kevesebb munka lesz megcsinálni, mint a közösségi csilledőt, mert egyben vannak a falak, viszont nem kis takarítás vár ránk, és valamit a padlóra is varázsolni kell.

A leendő hálószobánk
Még fogalmunk sincs róla, mit hogyan, mert jó bergennygóc hagyomány szerint először a csillt meg a közösségi helyeket kezdtük el építeni. De szép lesz, az tuti :)

Openair amerikai konyha
Hogy hol van? Hát a fal tövében, természetesen. Szabadtéren, mert itt jó ha egy évben kétszer esik komolyan. Itt Lesz egy kétfakkos tűzhely (kis tűz a kávénak, nagy a főzésnek), kétoldalt munkapultok, egy mosogató és persze egy kemence, hogy tudjunk pizzát és kenyeret is csinálni. Na meg a homokkő sarokülő a tűz körül. Minden természetesen kőből és reciklátumokból.

Fürdőszoba
Ajtó helyett függönnyel, tetőről lejövő napenergiával működő melegvizes zuhannyal, és természetesen márványburkolattal. Nem hiszitek? Na majd meglátjátok...

És az udvar, ahova egy kis ücsörgős-napozós-árnyékozós (mikor mi kell) helyet szeretnénk csinálni. Már találtunk hozzá egy függőágyat, már csak két fát kell ültetni, amire kikötjük ;) A közeli háttérben a barranco túlfelén a másik 3 barlang (asszem, pont a hálószobánk ablakára látni rá), a távoli háttérben meg a Teide 3700 méteres csúcsa. a másik irányban kábé félóra séta az óceánpart.

És hogy mindez mikorra lesz kész? Hát. Az eredeti tervek szerint őszre készen lett volna a közösségi helyiség meg a konyha és a zuhanyzó, legalábbis részben. Úgyhogy mire jönnek az első vendégek, már át is költözhetünk a leendő hálószobánkba, és dolgozhatunk rajta. Na, ez utóbbi mostanra az első “ötéves terv” része lett. Van, amivel hatalmas szerencsénk lett; például mikor elég kitartóan ástunk lefelé a nappaliban a porrétegbe, akkor 30-40 centi mélyen megtaláltuk a betonozott padlót. Jippijé! Más dolgok viszont jóval több munkába fognak kerülni, például a fal. Amikor megpróbáltam letakarítani a port a falról, hamar kiderült, hogy ez lehetetlen, maximum a barlang lesz egyre nagyobb, mert ez a fal nagyrészt porból áll és csak a megszokás tartja a helyén. Úgyhogy most falat rakunk, udvaron terepet rendezünk, kőből ülőgarnitúrát építünk, meg persze 5 nap alatt partit szervezünk, de ezt most hagyjuk, erről fogunk még írni hamarosan.

Szóval ez itt a következő Álom, persze addig még rengeteg munka van hátra, meg némi szerencsére is szükségünk van. Ha valaki nem bír magával, vagy a magyarországi rendszerrel, várjuk szívesen segíteni tulajdonképpen bármikortól. Munka, kaja, buli és napsütés MINDIG van,  néha egyebek is akadnak. A többi lusta bergennygóc meg jöhet majd telelni egy-két hétre, ha kész lesz :)

Képek a projekt aktuális állásáról hamarosan

2013. július 1., hétfő

Nyári kilátások Tenerifén

Május közepéig erősen gondolkoztunk rajta, hogy merre is vigyen tovább az utunk. Megvolt a lehetőségünk, hogy visszarepüljünk Európába és a nyarat ott gondoltuk eltölteni, barátokkal, néhány fesztivállal (mehettem volna dj-zni és csinálhattunk volna tűzshowt több fesztiválon is), és talán egy Rainbow Gatheringgel valahol. Aztán lassan elkezdtek megtalálni minket a lehetőségek itt Tenerifén is, amelyekbe nem tudunk belefolyni eléggé, ha nem vagyunk itt. Május végén volt egy két éjszakás psy fesztivál Tenerifén, a Fractal Memories, amire meghívtak zenélni meg gondoltuk, akkor már tüzezünk is rajta. Igen csábító volt a dolog, főleg, hogy elhatároztuk, visszatérünk a pszichedelikus környezetbe: zenével, dekorációval, kétkezi munkánkkal, tüzezéssel, sőt szeretnénk viszonylag saját szervezésű bulit is csinálni, mint ahogy azt tettük az elindulás előtt Magyarországon is. Terjeszteni Bergennygóciát; gondolatban, szóban, cselekedetben.

Május közepén találkoztunk itt először Zsuzsival és Zolival, egy nemrég Tenerifére költözött magyar párral, akikkel elég sok közös elképzelést, gondolatot, érdeklődési kört, tevékenységet tudtunk megosztani. Egy szép napon, náluk vendégeskedve Adejében, a Barranco del Infiernóban kirándulva eldöntöttük: maradunk a szigeten, és megismerjük az itteni alkotási-kibontakozási lehetőségeket, és megpróbálunk egy olyan helyet találni, amit otthonnak lehet nevezni – legalábbis egy időre mindenképp. A döntésben az is szerepet játszott, hogy eltört az első két fogamon a korona, amit szeretnék megcsináltatni, de ahhoz össze kell szedni nem kevés pénzt (a mi szemszögünkből), és ha utazunk, az utazásra nagyjából el is megy az, amit keresünk, egy helyben lakva jobb esélyek vannak a gyűjtögetésre is.

A Fractal Memories fesztivál sok élményt és tapasztalatot adott: először is nagyon jó volt részt venni egy Kanári-szigeteken lévő psychedelic partyn, látni, hogyan raknak össze egy bulit és milyen zenékkel, dekorációval, képviselik az itteni psy kultúrát. Pár szervezési hibát leszámítva olyasmi élmény volt, mint az első Psyweekendek egyike, csak pálmafákkal és az Atlanti-óceánnal. 9 magyar volt a bulin, és meglepetésünkre találkoztunk pár itteni jóbarátunkkal is. Külön élmény volt találkozni egy régi jó barátunkkal, Sacival, aki most már valahol Európában járja a trance fesztiválokat (remélem). Itt ismertük meg közelebbről Szabolcsot, aki itt él már pár éve, és neki is igen pozitív és különleges élményeket adott ez a fesztivál. A végső takarítás közben elhatároztuk, hogy mi is megpróbálunk összehozni valami psy bulit Tenerifén: Szabival és Dazzal, felhasználva a korábbi tapasztalatainkat.
(Fren partibeszámolóját lásd itt)

A két cigány-hippi-manó, Szabi műhelyében


Jelenleg El Médano mellett, Rudy farmján lakunk, ahol lassan-lassan beindulni látszik az alternatív hostel projekt is, meg mellette úgy tűnik, kb. két-háromhetente lesz valamiféle buli. Például július 6-án egy reggae party, amiben mi is jelen leszünk. És mint helyszín, egy lehetőség a továbbiakra is. Viszont az a farm alapvetően a Rudy helye, és mi is szeretnénk kialakítani-megtalálni a sajátunkat...

Rudy-farm, nappali: kanapékkal, szőnyeggel, középen tábortűzzel

Rudy-farm, udvar, alakulóban a reggae-party helyszín:
büfé, tánctér, VIP-rész, ponyvák és hálók

Erősen elgondolkoztunk egy Bergennygóc-barlangkomplexum, mint egy lehetséges későbbi psy-art center létrehozásán. Nem messze tőlünk, San Isidro környékén az egyik barrancőban (vízmosás-völgy) találtunk néhány ember által készített régi barlangot, amiben valószínűleg laktak annak idején. 5 barlangot találtunk egymás közelében, két nagyobbat (~6x4 méter) és velük szemben három kisebbet (~3x4 méter). Az első megnézésük utáni éjszaka álmomban kaptam inspirációt egy lehetséges manó-lakról azon a helyen. Úgyhogy elkezdtük az egyik nagyot kitakarítani meg a bejáratánál lévő teraszt rendbetenni, majd fogunk ott csinálni egy kisebb baráti tábortüzes-hangszeres-iszogatós-eszegetős banzájt, és meglátjuk, mi történik. Az egyetlen nem tetsző dolog, hogy rálátni az egyik főútról. Bár 1-2 kilométerrel leljebb sokan laknak hasonló emberi és természetesen kialakult barlangokban, de ezek eléggé közel vannak a repülőtérhez – úgy néz ki, a biztonsági övezetén belül. Mindenesetre lehetséges, hogy ez lesz a következő bergennygóc főhadiszállás. Annál is inkább, mert itt a közelben van néhány ismerős és jóbarát, akikkel tervezgetünk hosszabb távú projekteket, amihez nem árt, ha gyalogosan elérhető közelségben lakunk egymástól.

Találtunk pár befoglalható, squatolható épületet is, de a tengerpart közelében csak nem tetszőeket vagy igen rossz állapotúakat. Úgy gondoltam, hogy ha hosszabb ideig maradunk, akkor találunk majd magunknak egy squatot; bár igazából találtunk, mert Rudy farmja is az. Feljebb, a hegyekben állítólag sok elhagyott ház és farm van. Még nagyon sok mindent nem láttunk a szigetből, nem találtunk számunkra megfelelőt. Találtunk egy nagyon kényelmeset egy gyönyörű környezetben: egy régi nyaralót (~120 m2) egy kisváros szélén, Santiago Del Teide mellett, gyönyörű hegyes-sziklás-erdős-bokros környezetben, és a kisváros is szép, sok régi stílusú kis házzal. Viszont ott már jelentősen hidegebb van, messze az óceán, nem találtam boltot csak éttermeket, ott sincs áram, meg zsonglőrködni és kajáért be kéne járni valami nagyobb városféleségbe – és ehhez a hegyi élethez igencsak jó lenne egy kocsi, vagy legalább 2 bicikli. Persze, ha későbbi kalandozásaink alkalmával találunk megfelelő épületet Bergennygócia részére, akkor simán megpróbáljuk befoglalni.

A tűzzsonglőrködéssel is új lehetőségek nyíltak meg: pár kisebb baráti bulin tudunk játszani, meg egy bárban Las Galletas-ban, meg lehet egy étteremben is Los Abrigos-ban, meg ahová megyünk bulizni a szigeten. Mégiscsak más, ha hívnak minket játszani, mintha csak odamegyünk egy bárteraszhoz és engedély nélkül csinálunk egy showt. Nyugodtabb, kreatívabb, és hosszabb távon még tán jövedelmezőbb is. Megteszünk mindent, hogy kb. az őszre már legyen egy összepróbált komolyabb produkciónk, esetleg kiegészülve új tagokkal. Vagy régiekkel, ha sikerül meggyőzni a finn tűzzsonglőr srácokat (TulikukkaFlor De Fuego csapat), hogy a telet ne Torremolinosban, hanem Tenerifén töltsék.

Frenchy tűzshow-ja Las Galletas-ban

Zenélgetni is egyre több lehetőségem van, picit kezd olyan érzésem lenni, mint mielőtt elindultam, hogy el kell kezdenem fejben tartani, hogy hol és mikor játszok valahol. Kaptam fix lehetőséget szombatonként, Las Galletas-ban egy bárban, de már a második itteni nagyobb bulira hívtak meg zenélni, és úgy tűnik, a továbbiakban is fognak még hívni. Imádom ezt a szigetet, fantasztikus élmény egy gyönyörű óceánparti sziklás helyen bulizni. A La Caleta-i buliról hamarosan írok egy beszámolót, amit most már fényképekkel is tudok illusztrálni. Itt Tenerifén rendszeresen vannak psy bulik, de inkább kisebbek és jórészt illegálisan, nem igazán hirdetve – Gran Canarián nam találkoztunk ilyesmi partyélettel.

Pálmester in action – Las Galletas
Las Galletas – naplementés kilátás a bárteraszról

Az elmúlt kb. másfél év utazás alatt nagyon hiányzott, hogy alkossunk valamit: írásokat, blogot, dekorációkat, zsonglőr-produkciót, weboldalt, mixeket, stb. Nem lehet rendesen belemerülni valamibe, ha közben utazunk, az alkotáshoz kell az egy helyben maradás. Például itt van egy hirtelen szemétből jött ötlet-lehetőség: a szinte mindenhol jelenlévő sitt-kupacokból kigyűjtögetve a csempedarabokat, csinálunk belőlük csempe-mozaikot. Ez egyrészt szép, másrészt alkotás és kibontakozás, harmadrészt újrahasznosítás, negyedrész pedig ha megtetszik mejd valakinek, még tán pénzünk is lesz belőle. Most épp két helyen csinálunk egyszerre mozaikot: Rudynál az egyik szobában, ami nagy felület és lassan készül, meg Szabinál a műhelye vécéjében. Ha elkezdjük rendbehozni a kiszemelt barlang-komplexumot, oda is szeretnénk csempemozaikot csinálni a padlóra.

Szabi műhelye, még igencsak kezdeti stádiumban.
A képen lévő emberek: Szabi, Adriana, Daz, Frenchy
Kőből épített kemence La Caletán –
én is valami ilyesmit szeretnék csinálni a barlang-komplexumhoz

Furcsán jó érzés belegondolni abba, hogy ITT ÉLÜNK Tenerifén, egy trópusi szigeten az Atlanti-óceánon. Mivel itt élünk, és itt leszünk a szigeteken előre láthatóan következő nyárig, lesz bőven időnk bejárni nem csak Tenerifét, hanem a mellettünk lévő másik két csábító szigetet is, La Gomerát és La Palmát is. Utána meg majd a többit: El Hierrot, Fuerteventurát és Lanzarotét. Állítólag mindegyik sziget más, éghajlatban, kinézetben és növényzetben egyaránt. Van mit felfedezni, és ráadásul imádunk túrázni, kint lenni a természetben. És itt Tenerifén is van nagyon sok érdekes egyszerre, egy Börzsönynyi területen belül: óceán, sziklás és homokos part, kősivatag, sziklás völgyes helyek, erdő, hatalmas vulkáni hegyek, néhány duzzasztott édesvizű tó, patakok, fantasztikus növények.

La Caleta
La Caleta
La Caleta
La Caleta
La Caleta

Valamint van még valami: ahhoz, hogy befejezzük a Bergennygóc Hippiképző iskola harmadik osztályát, át kell jutnunk Gomerára. Rájöttünk, hogy a Barcelona melletti, előző téli lakhelyünk volt az óvoda, hogy elsajátítsuk a legalapvetőbb hippi-ismereteket: squatolás, utcaművészet, kajaszerzés, gondolkodás. Az első osztály az iskolában az volt, amíg elindulva Sitgesből 2012. februárjában hátizsákokkal, kb. 20 euróval a zsebünkben eljussunk Sevilla mellé, egy szabadtéri trance fesztiválra, a Transition-re, és vizsgafeladatul bent legyünk a tánctéren a megfelelő állapotban. Sikerült. Nem sokkal utána adta magát a következő, második osztályos tananyag: eljutni a 2012-es 4.49 Gathering-re, és elvinni oda egy kis projektünket, csinálni a fesztivál alatt egy mesesarkot, elmondva-felolvasva barátainknak írásainkat, meséinket, történeteinket, elképzeléseinket, addigi kalandjainkat. Sikerült, bár nem hiszem, hogy jeles osztályzattal. És valamikor, tán a szlovák Rainbow-n kitaláltuk a harmadik osztályos tananyagot is: eljutni a Kanári-szigetekre, és a vizsgafeladat pedig az, hogy lábunkkal La Gomera szigetén álljunk. Ez még folyamatban van, és akárhányszor látjuk San Sebastian De La Gomera világítótorony fényeit az éjszakában, mindig eszünkbe jut a csábítás, a harmadikos tananyag teljesítése. Hogy mi lesz a következő, negyedikes tanulnivaló, még fogalmunk sincs.


2013. június 28., péntek

Új útitársunk

Engedjétek meg, hogy bemutassuk új útitársunkat. Még szeptemberben, indulás előtt megbeszéltük Pálmesterrel, hogy a kreatív projektjeink megvalósításához két “útitársra” van szükségünk: egy laptopra és egy digitális fényképezőgépre. (Akkor még nem tudtuk, hogy áramot külön kell kívánni hozzájuk, mert még Pálmester sem tud bármiből ampert fakasztani.) Az első még Magyarországon csatlakozott hozzánk, hála Pálmester jóbarátainak. A másodikra egészen mostanáig kellett várni, de végül a múlt hét végére megérkezett:



Annyiszor, de annyiszor kívántuk, hogy bárcsak fényképeken is meg tudnánk mutatni azt a rengeteg dolgot, amit útközben láttunk. Innentől kezdve már nemcsak igen szemléletes és érzékletes leírásokat tudunk majd adni a hálóról letöltött képeknek, hanem jönnek majd a saját készítésű képek is, ha az elektromos áram és az internet istenei is úgy akarják.

A Flintstone-barlang

El Castillete, Gran Canaria, Kanári-szigetek, Spanyolország

Ez az írás most egy visszatekintés. Nemrég kaptunk három fényképet a régi barlangunkról, gondoltuk, megosztjuk veletek. Gran Canarián 2013 február elejétől március végéig táboroztunk itt. Ugyan a fotók nagyon keveset adnak vissza a valóságból, de megpróbáljuk leírni, mit is kaptunk ettől a varázslatos  helytől.

Plusz egy új formával, a közös blogbejegyzéssel kísérletezünk: először Pálmester, aztán Frenchy szubjektív emlékei jönnek egymás után.

Ezeket a fényképeket Juho, egy finn srác csinálta, aki egy ideig a mögöttünk lévő másik barlangban lakott. A képek az utolsó előtti napon készültek, amikor megtalált minket két magyar honfitársunk, Fáni és Gyula, valamint egy amerikai arc. A mi barlangunkat Fáni örökölte meg.

Arról, hogyan jutottunk el a barlangig, már olvashattok egy leírást itt, de a teljesség kedvéért itt egy részletesebb beszámoló a barlangig vezető utunkról:

Elhatároztuk, hogy megismerjük és bejárjuk Gran Canariát, gyalog, és közben éjszakára ott táborozunk, ahol éppen ránk sötétedik. Maspalomasból indultunk és eljutottunk egy nagyon szép kisvárosig, Puerto de Mogánig. Kerestünk egy helyet, ahol nemcsak egy-két éjszakát tudunk maradni, hanem többet is, megünnepelni Frenchy közelgő születésnapját, bejárni egy kicsit a környező természetet, zsonglőrködni a kisvárosban – keresni valamennyi pénzt. Mivel Puerto de Mogán egy völgyben fekszik az óceánparton, és a település eléggé elfoglalja a völgyet, így feljebb, a hegyekben kerestünk táborhelyet. Így találtunk rá erre a barlangra.

 Felejthetetlen élmény volt gyalog elindulni az ismeretlenbe, még ha a hátizsák súlya nem kicsit csökkentette az élvezeti értékét. Már nagyon-nagyon régen szerettem volna kipróbálni azt, hogy milyen napról-napra gyalog menni, pihenni, ahol az este ér, maradni, ahol jól érezzük magunkat, aztán továbbindulni. Így jöttem rá egyrészt, hogy mennyire nem nagy sziget Gran Canaria, másrészt, hogy mennyire fárasztó dolog az egész életemet folyamatosan a hátamon cipelni, mint a csiga. Nem csoda, hogy olyan lassan haladtunk: 30 kilométert két hét alatt sikerült csak megtenni. Ebből született meg a terv: találni egy bázist, ahol biztonságban vagyunk mi és a cuccaink, és onnan ki-kicsapni a sziget megismerésére. Rövid és egyszerű szóval, egy otthont, még ha csak ideigleneset is. És ez is lett ez a barlang, majd két hónapra: az otthonunk.


fotó: Juho Savashi

Az első fotó oldalról mutatja a Flintstone barlangot, háttérben az Atlanti Óceánnal. A környék gyönyörű, afrikai jellegű dombos-hegyes táj sok sziklával. A képen a középső két bokor között jobbra van a barlang bejárata. Felette pár méterrel egy tetőterasz, ahonnan nagyon szép a kilátás a környékre, a nagyobb hegyekre és a szomszéd sziget, Tenerife is látszik általában. A barlangtól csak két farm és egy banánültetvény látszik a távolban, meg a világítótorony és két adótorony, a többi emberi építményt elrejtik a hegyek. Annak a pár négyzetkilométernyi területnek a neve, ahol laktunk: El Castillete (Kis Kastély), mert a körülöttünk lévő 4-5 hegycsúcson (és a miénken is) olyasmi alakúak voltak a sziklák, mintha valami kőkastélyok lennének oda építve.

A mi hegycsúcsuk volt a második legmagasabb a környéken lévő sziklacsúcsok között, úgyhogy a tetőteraszról 360 fokos panorámában látszott a környék: visszatekinthettünk, merről jöttünk idáig, ha nem is egészen Maspalomasig, de Puerto Ricoig, és még annak a hegynek a csúcsa is látszott, aminek az árnyékában egy hetet töltöttünk a tengerparton, Pálmester születésnapját ünnepelve. A másik irányban pedig a sziget nyugati oldala, ahol már nem igazán van település, csak a meredek, sziklás hegyek. Néhány playát nem is lehet máshonnan rendesen megközelíteni, csak a tenger felől. Egy hónapig minden reggelt ezen a tetőteraszon kezdtem, félórás jógával és nyújtással, amíg Pálmester lent kávét és teát főzött. Esténként pedig tökéletes naplemente-néző hely volt, sok-sok estét töltöttünk itt, azt nézve, hogyan bukik le a Nap az óceánba Tenerife mellett.

A képen látható tabaiba-bokornak nagy hálával tartozunk. Egyrészt, mert a barlang szája keletre nyílt, így a felkelő nap pontosan az ágyunkra sütött, garantálva, hogy ne tudjunk sokáig aludni. A konyhateraszon csak azért lehetett egy darabig megmaradni, mert a bokor adott árnyékot. Másrészt kívülről elég nagy részben eltakarta a barlang belsejét, ahogy az a képen is látszik, illetve nem látszik. Talán ennek is köszönhető, hogy két hónap alatt talán három vagy négy hívatlan vendég köszönt ránk összesen. Mulatságos volt látni a meglepetést az arcukon, valószínűleg az utolsó dolog, amire számítottak egy hegyi túra közepén, hogy két reggeliző manóra bukkannak a bokor mögött.



fotó: Juho Savashi


A második képen Gyula látható a tetőteraszunk mellett a sziklák tetején, amint fújja a didgeridoo-t. Bal oldalon látható a turistaút, amin elindulva kb. 3 km gyaloglással le lehet jutni Puerto De Mogánba. Szerencsére a turistaút elég messze volt ahhoz, hogy a barlangunkat sokat megtalálják, a turisták csak ritkán térnek le a gyalogútról. A turistaút és a barlang között van egy barranco, egy vízmosás-völgy, amit évezredek vagy évszázadok alatt mosott ki az esővíz. Volt rá ideje, azt olvastam, hogy Gran Canaria 15 millió évvel ezelőtt keletkezett vulkáni sziget.

Kicsit sajnálom, hogy nem sikerült azt a környéket, illetve egész Gran Canariát annyira bejárni, amenyire terveztük. Pedig még egy turistatérképet is vettünk... De azt azért felderítettük, hogy a turistaút hova visz: először a szomszédos hegy, a Tabaibales 600 méter magas csúcsára; ha elkalandoztunk az útról a környező sziklák tetejére, lélegzetelállító kilátás nyílt a Mogán-völgyre és Mogánra a majdnem függőleges és kábé 2-300 méter magas sziklafal tetejéről. Az út aztán visszakanyarodott, és lekacskaringózott a szomszédos öbölbe, a Playa Veneguerára, ahol életemben először láttam fekete homokos tengerpartot. Csak egyszer jártunk ott, akkor pont naplementekor kezdett visszahúzódni a dagály, és a vizes homokban visszatükröződött a lemenő nap fénye – elképesztően gyönyörű látvány volt.

A hegyünk másik oldalán egy másik út vitt ugyanerre a playára, csak ez hatalmas, folyós vulkáni sziklák között kanyargott. Egyszer egy luxusszálloda-komplexumot terveztek ide, ami szerencsére soha nem született meg, és már nem is fog, mert a terület azóta hivatalosan védett madárrezervátum lett. Itt hallottam először a pardelák hátborzongató hangját.


fotó: Juho Savashi


A harmadik kép a barlangban készült a búcsúbulinkon. Emberek a képen balról jobbra: az amerikai srác, Fáni, Frenchy, Pálmester, Gyula (részben). Hátul volt egy kétszemélyes alvórész, amin szerencsére nem látszik, mekkora kupi van az összepakolásunk miatt, középen egy többszintes nagy kőasztal, jobbra hátul kőpolcok a rengeteg kajának, Gyula mögött pedig volt a konyhánk, ami nem látszik a képen, kőasztallal, tűzhellyel, kő-járólapokkal. Volt még zuhanyzó-rész is kicsit messzebb meg kakkantó-övezet is még messzebb. Ami nekem nagyon hiányzott az az áram a laptophoz, kövekből még nem tudok ampert fakasztani. De igyekszem, elvégre Mester vagyok...

Ezen a képen látszik egy kicsit, hogy miért lett Flintstone-barlang a neve. Már lakott előttünk a barlangban valaki, volt valami asztalkezdemény meg gyékények leterítve, de azt már a legelején megbeszéltük, hogy szeretnénk egy kicsit összkomfortosabbá tenni magunknak. Úgyhogy először kitaláltuk a tűzhelyet, aztán mellé Pálmester épített konyhapultot, aztán jöttek a polcok, meg egy plusz fal, meg aztán a többszintes asztal és a padlólapozás. Mindez kőből, mert csak az volt, az viszont sok.

A buli pedig igazából kettős búcsúbuli volt, mert két nappal előttünk Juho is elhagyta a szigetet, ment haza, Finnországba. Furcsa volt, hogy pont akkor kezdett megtelni emberekkel a környék, amikor mi elhatároztuk, hogy átjövünk Tenerifére. Előtte csak két vendégünk volt, az első Juho, a második pedig egy osztrák utcai blueszenész és vérfarkas, aki egy hétig nálunk is lakott, amíg mi fent kalandoztunk a hegyekben. Előttünk indult Tenerifére, aztán La Gomerára, azóta nem hallottunk róla, de azt tudom, hogy egyik éjszaka néhány órás telihold-vonyító meditációt tartott a tetőteraszon, a barrancoban lejjebb egy másik barlangban lakó szomszédunk legnagyobb örömére.


Elég nehéz volt elbúcsúzni az első olyan helytől, amit egy év folyamatos csavargás után az otthonunknak nevezhettünk, ha csak két hónapra is. De megkönnyítette, hogy nem egy üres barlangot hagytunk ott, hanem lelkes lakókat, akik már akkor nekiálltak rendet rakni és a maguk képére formálni, amikor mi még a barlang előtt álltunk a hátizsákokkal. Helló, srácok, ha ezt olvassátok, remélem, Ti is legalább olyan jól éreztétek magatokat a Flintstone-barlangban, mint mi.


Pálmester és Frenchy

2013. június 5., szerda

Fractal Memories: erősen szubjektív partibeszámoló

Hasta la ultima gota de la gasolina


Dióhéjban a múlt hétvégi Fractal Memories party történései: hatalmas elvárások, először egy nagy, csalódott pofáraesés, aztán egy minden  előzetes elvárást elengedő elfogadása annak, ami van, és végül a hazatalálás az idegenben, avagy egy helyszín befoglalása. Hullámvasút a javából, avagy Psyweekend spanyol módra.

https://www.facebook.com/events/165791200250057/


Ha jól értettem, az itteni szervezőcsapatnak ez volt az első egész hétvégés bulija, eddig csak egy estés partik voltak Tenerifén. Ez látszott is a szervezésen, vagy leginkább annak a hiányán. A magyar káosz semmi ahhoz képest, ami itt fortyogott már amikor megérkeztünk. A partihelyszín egy félig romos ház, egy üres színpad és egy parkoló. Hmmm, nem túl biztató. A parkolóban felállítva egy jó nagy dóm, benne némi dekoráció és ágybetétek meg kanapék, ez már nem rossz. És 15 méterre a színpadtól az Atlanti-óceán, a tengerparton hatalmas sziklák, két helyen pedig természetes sziklamedence, amit a dagály tölt meg vízzel, és pont kényelmesen lehet úszkálni benne. Sajnos a parti alatt végig felhős és szeles volt az idő, de azért sikerült módot találni a lubickolásra.
Elvileg a tengerparton a sátrazás teljesen kizárt és tilos! Úgy kell nekünk, minek kérdeztük meg. A később érkezők kérdés nélkül verték fel a sátraikat mindenhol. Nekünk, mint fellépőknek, járt hely a VIP táborban, ami annyira biztonságos távolságban volt a partihelyszíntől, hogy még tőlem is biztonságban voltak a cuccaim, mert napi kettőnél többször nem akartam legyalogolni a táborba és vissza.
A Chill-ben se hangtechnika, se lineup, nem is volt egészen szombat délutánig. A nagyszínpadon hivatalosan 4-től 10-ig koncertek, a valóságban naplementekor kezdett az első zenekar, és a csúszás miatt volt, aki nem is jutott színpadra, lehet, szerencsére. Éjfél körül végre elkezdődött a nagyszínpad, először Pálmester, aztán néhány nem igazán emlékezetes DJ, de végre, végre legalább zene van és buli van! Hajnali 5-ig, mert akkor a hangtechnika lekapcsolt, leállt az aggregátor és bezárt a büfé – eddig volt engedély, most menjen szépen mindenki aludni! Sacival és Pálmesterrel szélütötten folydogáltunk egyik helyről a másikra és kerestük a bulit. Aztán valamikor reggel 9 körül feladtam, beletörődtem, hogy itt úgysem leszek úgy otthon, ahogy egy magyarországi bulin és elfogadtam ezt a spanyol bulit olyannak amilyen. És elaludtam, mert mást úgysem lehetett tenni.

Szombat délután egy egészen jó koncert, tánc a tüzes eszközökkel, amikor jön egy ismeretlen leányzó és leolt, hogy ezen a bulin nem lehet tűzshow-t csinálni. Mire szépen mosolyogva elmondtam neki, hogy én mint meghívott tűzzsonglőr vagyok itt, ezért kaptam a belépőmet, és tegnap is tüzeztem – erre a hírre hirtelen nehézlégzés jött a csajszira (Itt tegnap volt egy tűzshow?!), – és ráadásul ma is fogok. Végül megállapodtunk abban, hogy nagyon-nagyon vigyázunk majd és napközben semmiképpen nem tüzezünk. Utóbb kiderült, hogy az egyik főszervezővel sikerült beszélnem ;)
A Chill hangtechnika is csak szombat délután érkezett meg, mikor már lemondtunk róla. Mondhatjuk, hogy rettenetesen döcögősen indult el a parti, és aztán naplemente környékén rögtön le is állt – elfogyott a gázolaj az aggregátorból, és majd egy órán keresztül nem működött semmi! Végül néhány dobos és zenész rögtönzött zenéjére kezdtünk tüzezni, és az egyik szervező negyedóránként jött hozzánk, hogy abba ne hagyjuk még egy kicsit, nehogy elmenjenek az emberek. Na jó...
És aztán addig pörgettünk, amíg megjött a zene, és maradtak az emberek, megérkezett a régen várt pszichedelikus bummafejbe is, és végre, végre felszállt ez az űrhajó is! :) 

délutáni tekergés a chill-ben
fotó: Soniare Monteiro
Pillanatképek az éjszakából: ahogy újra meg újra játszunk egy utolsót a tüzes bottal, aztán megint jön valaki egy eszközzel és egy üveg lámpaolajjal; ahogy hárman Sacival és Pálmesterrel állunk a büfépult előtt, és már mondani sem kell, hogy fellépők vagyunk, csak hogy mit kérünk és mennyit; Pálmester szelíd mosollyal lehányja rumoskólával a gyönyörű hippinadrágját és a manóspulcsit, aztán békésen elalszik egy kőpadon; az óceánparton a sziklának csapódó hullámok dörgése; és még mindig nincs hajnal, még mindig jön a következő DJ-tapas: 30–40 perces szettek, nem tart sokáig, akár jó, akár rossz; a “chill”-ben reggae-parti: középen 40 ember teker és táncol és dobol, miközben a dóm falainál lemorzsolódott partiarcok alszanak; fel és eltűnő barátok, ahogy sodorja őket ide-oda a buli; igazi, hamisítatlan otthonérzés, kicsit máshogy de mégis ugyanaz.

A landolás aztán megint spanyolosra sikerült: 5 órakor megint minden zene leállít, még a dobolás is betiltva a chill-ben, a parton, a nagyszínpadon, mindenhol. Először megint levegőért kapkodok, de aztán elfogadom a helyzetet annak, ami, és élvezem a körülöttem örvénylő energiákat, az 5-6 irányból jövő legalább háron nyelvű bábeli beszélgetést. Aztán reggeli takarítás, kávémission a faluba, ahol a környék legelegánsabb éttermében, nyitás előtt kávézok egy német hulladékfém-kereskedővel, akivel fantasztikus beszélgetésbe bonyolódunk történelemről és a nevek filozófiájáról. És a legszebb, dupla meglepetésre érek vissza: messziről hallom, hogy megint szól a zene a Chillben, és a bejáratból látom, hogy a pult mögött Pálmester ül :)
És innentől minden megint ugyanúgy, végre megint otthon, csak itt elképesztő nemzetközi közönség dobol és táncol és ugrál a magyar cigányzenére! Daz barátunk veri szét a kezét a dzsembén, és ordít, hogy “fucking gipsy bastard!” és Pálmerster vigyorog, mint a vadalma. 8-ig van engedély, 9-kor megint egy kis trance, elvégre már úgyis mindegy. Az utolsó jelen lévő főszervező 11-kor feladja, megkéri, hogy ne legyünk nagyon hangosak és elmegy aludni. És egyik újonnan megismert magyar barátunk, Szabi még egyszer megeteti a generátort, és szól a zene, amíg az utolsó csepp gázolaj is el nem fogy.


A bontócsapat, avagy a maradékok kedd délután

2013. május 20., hétfő

Üvegszilánk-gyűjtögetés

Ez lett az új hobbim az elmúlt két napban. Azt hiszem, jól választottam hobbit, mert hogy elég sok van belőlük. Becslésem szerint pár ezer darabot összegyűjtöttem tegnap reggel óta. Egészen pontosan egy nagy bevásárlótáska, egy kisvödör, 3 levágott tetejű nyolcliteres ásványvizes flakon van tele, plusz egy felmosóvödör félig. Szóval alapanyag van bőven, jöhetnek a kreatív ötletek.

Eredetileg persze nem a legyőzhetetlen alkotásvágy hajtott az üvegszilánkok összegyűjtésére. Három napja Rudy, a házigazdánk egy új, minden eddiginél messzebbre pattanó labdát dobált a kutyájának, aki boldogan szaladt érte és hozta vissza. Utoljára aztán egy jókora vágással a talpán, amit persze csak akkor vettünk észre, mikor Rudy már elment, a kutya meg vértócsákat hagyott szanaszét a nappaliban. Telefon, fertőtlenítés, kötszer, a kutyának meg napokig tartó szobafogság és folyamatos baszogatás (“Balú, nem megmondtam, hogy ne nyalogasd?!) Mivel ezt nem szeretném még egyszer, tegnap reggel nekiláttam a környékünkön található üvegszilánkok összegyűjtésének.

Amiből van a ház környékén bőven. A tegnap délelőttöm a nappali és a mi lakrészünk közötti kábé 10 méteres ösvény és környéke megtisztításával telt. Két óra után kezdtem úgy érezni, hogy egy kimeríthetetlen üvegbányára bukkantam: ahányszor azt hittem, hogy már készen vagyok egy kéttenyérnyi területtel, és arrébb mozdultam egy fél lépésnyit, a kicsit másképpen beeső fényben újabb és újabb szilánkok csillantak meg. Aztán rájöttem, hogy ha egy fadarabkával nagyon óvatosan megkavarom a földet, még újabbak kerülnek elő. Két óra után végre tisztának tűnt a terület – azóta már tényleg csak egy-egy darabot találok, majdnem mindig, ahányszor végigmegyek az utacskán.

Ma aztán nekikezdtem a házzal szemközti dombok kitakarításának. Amik, mint rájöttem, igazából nem dombok, hanem sittkupacok, amiket telihordott földdel a szél, úgyhogy itt aztán tényleg egy bányát találtam. Ami a spanyol viszonyokat ismerve nem csoda. A farmház évek óta üresen állt, mikor Rudy befoglalta, és Spanyolországban három dolgot szokás csinálni, ha látsz egy üresen álló házat. Az első, hogy befoglalod magadnak, de ez nyilván csak azokat érdekli, akiknek nincs hol laknia. Akinek van hol laknia, azok két dolgot szoktak tenni. Az egyik, hogy oda hordják a kutyájukat sétálni. A másik, hogy odahordják a szemetüket. Az előbbit végül hazaviszik, az utóbbit viszont nem. Mivel itt nagyon népszerű a kutyatartás, az a gyanúm, hogy eme két tevékenység végrehajtói között erős átfedés van. Lehet, kutyasétáltatás közben akadnak rá az ideális illegális szemétlerakó helyre, aztán két séta között megjelennek az autóval és megszabadulnak a felesleges sitt-től.

Miközben a földből 10 centire kiálló törött üvegablak-darabokat meg a fűrészes élű borospalack-nyakakat szedegettem, azon gondolkoztam, vajon hány kutya ment már haza csúnya vágásokkal a talpán? És mi a helyzet a többi állattal? A gyíkokkal? A macskákkal? És tényleg itt táncolgattam és a partin mezítláb?!

Már a gyűjtögetés kezdetén rájöttem, hogy ez igazából meditáció. Megtisztítok egy darabot a Földből, eltüntetem az emberi tevékenység nyomait. És erősen a jelen pillanatra koncentrálva kell a feladatot végezni, ha nem akarok úgy járni, mint a kutya. Azt hiszem, az elkövetkező napokban sokat fog tökéletesedni a jelenre való koncentráló-képességem; vagy ülhetek majd én is a nappaliban, tapaszokkal a kezemen. És a végén (ha a végére lehet érni egyáltalán) lesz majd legalább 50 kilónyi mindenféle színű, vastagságú és formájú üvegdarabom, amivel aztán majd ki kell találni, hogy mi legyen.

Van az egyszerű megoldás: apránként bevihetném a városba, és beszórhatnám a mindenhol elhelyezett szelektív üveggyűjtő konténerekbe. De ez olyan egyszerűnek tűnik, hogy nem lehet ez a megoldás. Először is, ha ilyen egyszerű, miért nem csinálták ezt azok, akik szétszórták a tanyán? Tuti, hogy van néhány kukasziget, ami jóval közelebb van hozzájuk, mint a városon kívül a dombtetőn álló farmház. Másodszor, ha odaviszem őket, akkor az történik, hogy elviszik egy üzembe, ahol aztán újra borospalackot gyártanak belőlük, és végső soron megint egy elhagyatott ház udvarán végzik majd. És nem azért gyűjtöttem össze őket, hogy fél év múlva valahol máshol lapuljanak alattomosan, gyanútlanul surranó gyíkokra és felelőtlenül szaladgáló kutyákra meg mezítlábas hippikre leselkedve. Úgyhogy most valami új, kreatív hasznosítási módszeren töröm a fejemet. Lehet, hogy hősiesen lemondok róluk, és átviszem őket a szomszéd barrancoban lakó Daznak, aki üvegszilánkokból akar gyíkokat mozaikozni a padlójára. De lehet, hogy nem adom neki őket. Végül is abban a völgyben is van mit gyűjtögetni, több is, mint elég.

2013. május 13., hétfő

A Pokol Völgye

A Barranco de Infierno nagyon híres hely, még a leggagyibb Tenerife-térképen is szerepel a neve. Mivel már láttunk néhány nagyon durván száraz és folyni látszó sziklákkal teli helyet, arra gondoltam, hogy ez is valami ilyesmi lesz: tűző napsütés, néha egy-egy kaktusz, egyébként meg a sziklás, halott táj. A valóság nem is lehetne messzebb ettől.

Majdnem égig érő sziklafalak között kanyarog az út, előbb felfelé, aztán le a völgybe, és végül a patak partján. Mert ez a barranco végre nem száraz (a második a Kanári-szigeteken, amit látunk), rendes igazi patak folyik az alján, legalábbis az utolsó 1 kilométeren, és az út vége egy igazán-igazi vízesés! Lejjebb aztán eltűnik a víz, először egy betoncsatornában folydogál, aztán jönnek a csövek, amik elvezetik a városba. De egy másfél-két kilométeres szakaszon csak úgy burjánzik az élet, még fák és békák is vannak!

A vízesés az út végén
forrás: wikipedia
 Újonnan megismert barátosnénk, Zsuzsi kalauzolt bennünket a felfedezőtúrán, ami nagyon szerencsés volt, mert nélküle már az elején kiestünk volna a versenyből. Valami tavaszi viharok miatt a barranco veszélyes helynek lett minősítve, és a kapuja zárva van. A mellette lévő fal kerítésén kell végigsétálni, és az ott lévő étterem teraszán ebédelők orra előtt rezzenéstelen arccal átmászni a kerítésen egy lyukon, ahol ki vannak törve a keresztlécek. Nélküle valószínűleg nem jutunk be, meg egyáltalán, nem is tudtuk, hogy hol van, úgyhogy

KÖSZI ZSUZSI!

Az eleje elég meredek kaptató az útnak, és ezerrel tűz a Nap, úgyhogy a kitartás próbája is ez az alig több, mint 3 kilométeres turistaút. Szerencsére bőven volt időnk, úgyhogy elég sokszor megálltunk pihenni egyet. Egyszer még az útról is lekószáltunk, hogy Zsuzsi barátnőnk megmutassa a "barlangját." Két szoba + konyha, gyönyörű kilátás, csak a szupermarket meg a könyvtár van nagyon messze :)

A felfelé vezető út
forrás: wikipedia

Az utolsó szakaszra aztán magunkra hagyott bennünket, hogy egyedül fedezzük fel a helyet. Ott már tényleg pár méter szélesre szűkül a völgy alja, miközben a majd 100 méteres, függőleges sziklafalak között visszhangzik a vízcsobogás, és minden zöld. Egy két kanyarban hatalmas, templomtoronyhoz hasonlító sziklatornyok állnak őrt, amik csak egy-egy bizonyos helyről, bizonyos szögből látszanak. Arrébb mész 30 métert, és eltűnik, csak a függőleges falakat látod. Hihetetlenül gyönyörű hely. Az út végén két 20-30 méter magas vízesés, a sziklafalban egy barlang, ahova nem mentünk be – majd legközelebb. Mert ide vissza kell jönni, az tuti.

Szikla az út felett
forrás: Ruta Canarias
 A visszaút kicsit lassúra sikeredett, mert még bőven a barranco belsejében jártunk, amikor lement a Nap. Ezt igazából csak onnan tudtuk, hogy egyszercsak madárcsicsergéstől lett visszhangos az amúgy teljesen csendes völgy. Végig egész úton azon gondolkoztam, vajon ki nevezte el ezt a helyet a Pokol Völgyének. Szerintem a Barranco de Paraíso volna a megfelelő név neki. Aztán a sötétben egyszercsak megszólaltak a pardelák. Állítólag így néznek ki:

forrás: wikipedia

De nem tudom, mert én még sohase láttam őket, csak a körvonalaikat, mert csak este repülnek. Csak a hangjukat ismerem. Úgy kezdődik, mint a bagzó macska nyervákolása, aztán a végén átmegy egy a pokolban sínylődő lélek sikoltásába. Szerencse, hogy nem most hallottam először, mert biztos pánikrohamot kapok. És a sziklás völgyben nem egy ilyen madár lakik, hanem sok. Nagyon sok. Nem tudni, mennyi, mert a sziklafalak minden irányból visszhangozzák a sikolyaikat, meg mert este élednek, és repülnek mindenfelé.

És akkor egy pillanatra sikerült magam beleélni a spanyol felfedezők bőrébe, akik nem a kiépített turistaúton jöttek végig, hanem a barranco alját borító dzsindzsán kellett, hogy keresztülvágjanak, miközben a fejük felett a fekete vulkáni sziklák tényleg olyanok, mintha kiégtek volna. És amikor rájuk sötétedik, akkor egyszer csak démoni hangon sikoltozó lények repülnek el tucatszám a fejük felett a sötétben... Szóval talán még sem alaptalanul kapta a nevét a völgy.

Annyira megihletődtem, hogy filozófiai mélységekbe (vagy magasságokba) is elröppentem: milyen tökéletes szimbóluma ez a hely annak, hogy pokol és paradicsom ugyanazon a helyen vannak, és csak nézőpont kérdése, hogy melyiket látjuk. Nekem mindenesetre inkább paradicsominak tűnt ez a hely, ahol csak úgy fortyog az élet. Egy másik arca Tenerifének, egy a sokból, amit még látni akarunk.