Van valaki közöttetek, aki olvasta ezt a cikket?
Mivel kétlem, ezért most idemásolom. Jól megírt cikk, ajánlom figyelmetekbe. Még ha a technikai bakik egy kicsit meg is nehezítik az olvasást, megéri. Főleg, ha érteni szeretnétek az ezt követő írást.
Cikk a Marie Claire magazinból 1.oldal |
Cikk a Marie Claire magazinból 2. oldal |
Be kell, hogy valljam, irigységgel
telve olvastam ezt a cikket.
Irigységgel telve, mert csupa olyan
dologról van benne szó, amit én is szívesen csinálnék.
Mit nem adnék például azért, hogy
legyen annyi bátorságom, mint a cikkben említett Pálmesternek. Ha
lenne, én is kiszállnék. Csak úgy, szabad
akaratomból nekivágnék a világnak. Tuti, hogy nem várnám meg, amíg minden pontja összeomlik az életemnek: nem várnám meg amíg kirúgnak a munkahelyemről, elfogy a pénzem és nem tudom kifizetni az utolsó havi lakbért. Csak úgy kiszállnék és elindulnék.
Az is milyen jó lenne, ha én is
utazgathatnék Spanyolországban: ha nem kéne erőnek
erejével belekapaszkodnom valakibe, aki megoldja nekem a mindennapi
túléléshez szükséges dolgokat, amiket nyelvtudás és anyagi
háttér hiányában nem tudok magamnak megszerezni. Ha nem kéne
minden nap arra várnom, hogy valaki megkérdezze, amit nem tudok és
elkérje az ételt, hogy ne legyek éhes. Aki kiállna mindennap
zsonglőrködni az utcára, hogy legyen pénzünk megvenni, amire
szükség van. Aki addig beszélgetne az emberekkel, amíg be nem
fogadnak, ha hideg van az utcán, meg nem kínálnak étellel-itallal,
el nem mondják mindazt, ami ahhoz kell, hogy Spanyolországban pénz
nélkül túléljek az utcán.
Milyen szerencsés ez a cikkben
említett Pálmester, hogy neki erre sohasem volt szüksége! Ő csak úgy kiszállt és ment.
És az meg milyen csodálatos dolog
már, hogy valaki Kanári-szigeteken közösséget alapít. Ezt
irigylem csak ettől a Pálmestertől igazán! Fogta magát, és mivel nem talált "törzsi közösségi létformát" hát csinált egyet. Csak úgy, egyedül, ahogyan már a törzsi közösségek csinálódni szoktak. És nem hogy törzsi közösséget csinált, de még lakóhelyet is csinált nekik. Biztosan nagyon
hősies dolog lehetett napról-napra egyedül hordani ki a
földet a barlangból, egyedül cipelni a köveket, egyedül rakni
a falat, építeni az egyszemélyes közösséget. Én biztos, hogy nagyon hamar elveszítettem volna a hitemet
abban, hogy ez valaha sikerülni fog. Én biztosan azt gondoltam
volna, hogy ha két hónap alatt nem készül el, akkor nem is
érdemes nekifogni. Ha én alapítanék egy közösséget, tuti nem
volna erőm egyedül belevágni. De hát ez a Pálmester már csak
ilyen ügyes és okos ember: hiszen ha egyedül tud közösséget csinálni, akkor már egy közösségi otthon megteremtése és otthonos berendezése nem okozhat neki gondot.
Igaz, ha én akarnék közösséget
alapítani, akkor én nagyon meggondolnám, hogy kikkel csináljam. Hiszen már maga a szóban is benne van, hogy innentől KÖZÖS minden. (Bár persze egy egyszemélyes törzsi közösségben ez lehet, hogy máshogyan van.) Ha
én alapítanék közösséget, ott olyan embereket látnék szívesen,
akik hozzám hasonlóak. Akiknek pénze nincsen ugyan, de a két
kezükkel és a szívükkel és a nagyot álmodó szellemükkel
hajlandóak tenni azért, hogy egy szebb, élhetőbb és igazságosabb
világban éljünk. Akiket nem csak az érdekel, hogyan lehet minél
kevesebb pénzből, vagy lehetőleg ingyen lakni egy napsütéses
tengerparton. Akik nem csak enni, inni, drogozni és mulatni akarnak
egész télen, hogy kipihenjék annak a fáradalmait, hogy látszatmunkával nagy pénzeket szakítanak Magyarországon, vagy éppen európai uniós pénzeket sikkasztanak nagyban tavasztól
őszig.
Ha én alapítanék egy közösséget
Kanárin, tennék róla, hogy az ilyen emberek nagy ívben elkerüljék
azt, ahol én vagyok. Ha én alapítanék egy közösséget Kanárin,
ott nem lenne helye süket sarlatánoknak és nagyképű bohócoknak, akiknek az egyetlen kiemelkedő tulajdonsága, hogy több pénzük van, mint nekem.
Ha én alapítanék egy közösséget, az tuti nem lenne eladó az
uniós pénzek eltüntetése során lepottyanó pénzmorzsákból nagy
kegyesen adományként adott eurókért és centekért. Ott nem lenne
helye olyan embereknek, aki évi pár hétben színes ruhákban hippit játszik és a túlfogyasztásról szónokol, miközben az év többi részében
cégvezetőket tréningez arra, hogyan zsákmányolhatják ki még
hatékonyabban a Földet és embertársaikat. Ha én alapítanék egy barlanglakó
közösséget, az megmaradna undergroundnak, még akár azon az áron is,
hogy soha sehol senki nem tudná azon a néhány emberen kívül,
hogy alapítottam egy közösséget Kanárin.
Milyen kár, hogy nekem soha nem
adatott meg a lehetőség, hogy közösséget alapítsak a Kanári-szigeteken!
De hát az is igaz, hogy ha az általam
alapított közösség megmaradna földalattinak, akkor soha nem
jelenhetett volna meg egy cikk róla a Marie Claire magazinban. Akkor nem
lehetne „szabad emberekről”, reciklálásról és tömeghipnózisról szóló közhelyekkel dobálózni, a legújabb okostelefon meg méregdrága luxusékszer féloldalas méretű
reklámjának tőszomszédságában. Azt a közösséget nem tudná senki
képmutató, álkedves mosoly mögé rejtve arra felhasználni, hogy
a saját pénztermelő és -sikkasztó vállalkozását reklámozza,
kihasználva, hogy utazónak, környezetvédőnek és „szabadnak”
lenni trendi. Mert ha én alapítanék egy közösséget, az nem volna eladó!
Azt hiszem, rájöttem, hogy már nem
is akarok közösséget alapítani a Kanári-szigeteken. Meghagyom
ezt a dicsőséget a cikkben említett Pálmesternek. És azt
javaslom, ha egyszer valakinek mégiscsak kedve támadna közösséget
alapítani a Kanári-szigeteken, jó alaposan fontolja meg, kikkel
vág bele!