Közösségalapítás a Kanári-szigeteken

Van valaki közöttetek, aki olvasta ezt a cikket?

Mivel kétlem, ezért most idemásolom. Jól megírt cikk, ajánlom figyelmetekbe. Még ha a technikai bakik egy kicsit meg is nehezítik az olvasást, megéri. Főleg, ha érteni szeretnétek az ezt követő írást.

 

Cikk a Marie Claire magazinból 1.oldal

Cikk a Marie Claire magazinból 2. oldal

Be kell, hogy valljam, irigységgel telve olvastam ezt a cikket.

Irigységgel telve, mert csupa olyan dologról van benne szó, amit én is szívesen csinálnék.

Mit nem adnék például azért, hogy legyen annyi bátorságom, mint a cikkben említett Pálmesternek. Ha lenne, én is kiszállnék. Csak úgy, szabad akaratomból nekivágnék a világnak. Tuti, hogy nem várnám meg, amíg minden pontja összeomlik az életemnek: nem várnám meg amíg kirúgnak a munkahelyemről, elfogy a pénzem és nem tudom kifizetni az utolsó havi lakbért. Csak úgy kiszállnék és elindulnék.

Az is milyen jó lenne, ha én is utazgathatnék Spanyolországban: ha nem kéne erőnek erejével belekapaszkodnom valakibe, aki megoldja nekem a mindennapi túléléshez szükséges dolgokat, amiket nyelvtudás és anyagi háttér hiányában nem tudok magamnak megszerezni. Ha nem kéne minden nap arra várnom, hogy valaki megkérdezze, amit nem tudok és elkérje az ételt, hogy ne legyek éhes. Aki kiállna mindennap zsonglőrködni az utcára, hogy legyen pénzünk megvenni, amire szükség van. Aki addig beszélgetne az emberekkel, amíg be nem fogadnak, ha hideg van az utcán, meg nem kínálnak étellel-itallal, el nem mondják mindazt, ami ahhoz kell, hogy Spanyolországban pénz nélkül túléljek az utcán.

Milyen szerencsés ez a cikkben említett Pálmester, hogy neki erre sohasem volt szüksége! Ő csak úgy kiszállt és ment.

És az meg milyen csodálatos dolog már, hogy valaki Kanári-szigeteken közösséget alapít. Ezt irigylem csak ettől a Pálmestertől igazán! Fogta magát, és mivel nem talált "törzsi közösségi létformát" hát csinált egyet. Csak úgy, egyedül, ahogyan már a törzsi közösségek csinálódni szoktak. És nem hogy törzsi közösséget csinált, de még lakóhelyet is csinált nekik. Biztosan nagyon hősies dolog lehetett napról-napra egyedül hordani ki a földet a barlangból, egyedül cipelni a köveket, egyedül rakni a falat, építeni az egyszemélyes közösséget. Én biztos, hogy nagyon hamar elveszítettem volna a hitemet abban, hogy ez valaha sikerülni fog. Én biztosan azt gondoltam volna, hogy ha két hónap alatt nem készül el, akkor nem is érdemes nekifogni. Ha én alapítanék egy közösséget, tuti nem volna erőm egyedül belevágni. De hát ez a Pálmester már csak ilyen ügyes és okos ember: hiszen ha egyedül tud közösséget csinálni, akkor már egy közösségi otthon megteremtése és otthonos berendezése nem okozhat neki gondot.

Igaz, ha én akarnék közösséget alapítani, akkor én nagyon meggondolnám, hogy kikkel csináljam. Hiszen már maga a szóban is benne van, hogy innentől KÖZÖS minden. (Bár persze egy egyszemélyes törzsi közösségben ez lehet, hogy máshogyan van.) Ha én alapítanék közösséget, ott olyan embereket látnék szívesen, akik hozzám hasonlóak. Akiknek pénze nincsen ugyan, de a két kezükkel és a szívükkel és a nagyot álmodó szellemükkel hajlandóak tenni azért, hogy egy szebb, élhetőbb és igazságosabb világban éljünk. Akiket nem csak az érdekel, hogyan lehet minél kevesebb pénzből, vagy lehetőleg ingyen lakni egy napsütéses tengerparton. Akik nem csak enni, inni, drogozni és mulatni akarnak egész télen, hogy kipihenjék annak a fáradalmait, hogy látszatmunkával nagy pénzeket szakítanak Magyarországon, vagy éppen európai uniós pénzeket sikkasztanak nagyban tavasztól őszig.

Ha én alapítanék egy közösséget Kanárin, tennék róla, hogy az ilyen emberek nagy ívben elkerüljék azt, ahol én vagyok. Ha én alapítanék egy közösséget Kanárin, ott nem lenne helye süket sarlatánoknak és nagyképű bohócoknak, akiknek az egyetlen kiemelkedő tulajdonsága, hogy több pénzük van, mint nekem. Ha én alapítanék egy közösséget, az tuti nem lenne eladó az uniós pénzek eltüntetése során lepottyanó pénzmorzsákból nagy kegyesen adományként adott eurókért és centekért. Ott nem lenne helye olyan embereknek, aki évi pár hétben színes ruhákban hippit játszik és a túlfogyasztásról szónokol, miközben az év többi részében cégvezetőket tréningez arra, hogyan zsákmányolhatják ki még hatékonyabban a Földet és embertársaikat. Ha én alapítanék egy barlanglakó közösséget, az megmaradna undergroundnak, még akár azon az áron is, hogy soha sehol senki nem tudná azon a néhány emberen kívül, hogy alapítottam egy közösséget Kanárin.

Milyen kár, hogy nekem soha nem adatott meg a lehetőség, hogy közösséget alapítsak a Kanári-szigeteken!

De hát az is igaz, hogy ha az általam alapított közösség megmaradna földalattinak, akkor soha nem jelenhetett volna meg egy cikk róla a Marie Claire magazinban. Akkor nem lehetne „szabad emberekről”, reciklálásról és tömeghipnózisról szóló közhelyekkel dobálózni, a legújabb okostelefon meg méregdrága luxusékszer féloldalas méretű reklámjának tőszomszédságában. Azt a közösséget nem tudná senki képmutató, álkedves mosoly mögé rejtve arra felhasználni, hogy a saját pénztermelő és -sikkasztó vállalkozását reklámozza, kihasználva, hogy utazónak, környezetvédőnek és „szabadnak” lenni trendi. Mert ha én alapítanék egy közösséget, az nem volna eladó!

Azt hiszem, rájöttem, hogy már nem is akarok közösséget alapítani a Kanári-szigeteken. Meghagyom ezt a dicsőséget a cikkben említett Pálmesternek. És azt javaslom, ha egyszer valakinek mégiscsak kedve támadna közösséget alapítani a Kanári-szigeteken, jó alaposan fontolja meg, kikkel vág bele!