Gran Canaria először

Amikor megtudtam, hogy a szépen összerakott útitervünk Tenerifén át La Gomerára és a Rainbow-ra kútba esett, őszintén szólva sírva fakadtam, és az egész világnak – legalábbis annak a közelemben levő részének – többször is nyomatékosan kijelentettem, hogy eszem ágában sincs Gran Canariára jönni, nincs itt semmi, ami érdekelne, és amúgy sincs semmi közöm ehhez a szigethez.

Aztán persze jöttem. Nyilván nem hagyhattam veszendőbe menni a repjegyet, meg amúgy is, az utazás legizgalmasabb része, amikor olyan helyen lyukadunk ki, ahova eszünk ágában sem volt menni. Legalábbis ezzel vigasztaltam magam, de az alapvető hozzáállás az volt, hogy nem szeretem ezt a szigetet, mert ide kell jönnöm, pedig nem akartam.

Ehhez képest az ötödik hét végére kezdem azt érezni, hogy a legjobb helyen vagyunk itt Gran Canarián. Vagy inkább úgy mondanám, hogy kezd meggyőződésemmé válni, hogy ez a sziget szeret minket, és annyi szeretetet, amit kapunk, egyszerűen nem lehet viszonzatlanul hagyni.

Kezdjük mondjuk a kajával. Az már az első pár napban leesett, hogy itt sem fogunk éhen halni; ettől igazából nem is tartottam. Daniela még le is fényképezte az első esti zsákmányt:

A papírdoboz nagy része édesburgonyákkal van tele, ami az egyik kedvencem; Budapesten néha megajándékoztam magam egy-egy darabbal...

De azóta annyi és olyan kajákat találtunk, hogy hmmm, hát igen, az a nadrág, amit Sitges óta csak övvel tudok felvenni, tegnap este hirtelen nem hogy jó lett rám, de a vacsora után egyenesen szűk lett. Napok óta az a kitűzött terv, hogy nem eszünk nagy vacsorát, de hogy lehet nem megenni egy patata de tortillast, a tegnapról maradt articsóka-salátát, a négy-ötféle sajtot (ebben a melegben tuti megpenészednek pár nap alatt), a hatalmas paradicsomokat vagy a magos fekete kenyereket.

Aztán ott van a „lakhatás”. Már Andalúziában is elképesztő „manózugokban” sikerült tanyát vernünk, például az Atlanti-óceán partján a hatalmas fenyőfában; de sose laktam még sem kiszáradt folyómederben, sem néhány méterre az óceánparttól egy kerek kőházikóban (na jó, teteje nem volt, csak egy ponyvadarab árnyékolónak és éjszakára a csillagos égbolt), sem pedig barlangban. Mármint GC előtt. Ráadásul nem ám akármilyen barlangban: pont egy kétszemélyes, száraz keleti fekvésű barlang, az Atlanti-óceánra néző kilátással, és alig néhány méterrel feljebb, pont felettünk van a hegy tetején lévő szikla, rajta a tökéletes reggeli jógázó és esti naplementenéző hellyel. Ha nem párás az idő, még Tenerife is látszik, a vulkán csúcsa. És 40 percnyi sétára az első olyan városka, amelyik tényleg tetszik: néhány kanyargós utcácska a hegyoldalban, egy egész városrész a vízre épülve, és a tenyérni playa, kétoldalt a meredek, sziklás hegyekkel.

Puerto de Mogán

Aztán a táj, ami egyszerűen lélegzetelállító. Kell hozzá szem, hogy meglássa a szépségét: elsőre azt éreztem, hogy az egész táj száraz és halott. De minél többet vagyok itt, annál több apró, vagy egész nagy zöld szépséget veszek észre. Ezek a kaktuszok már az első kirándulás alkalmával szembetűntek:

De azóta láttam az icipici lila virágtól az embermagas kaporszerű zöldessárga izééig sok-sok mindent. És a sziget közepén még nem is jártunk. De itt amúgy sem a növények az egyes számú látványosság, hanem a sziklák.

Mindenféle színű, formájú, alakú, méretű és anyagú sziklák. Annyira csupaszak, hogy tisztán látszik, hogyan rakódtak egymásra a vulkán újabb és újabb kitörései során a lávarétegek. És amikor már azt hiszed, hogy érted az egészet, akkor az egésznek a közepén felfedezel egy mészkőcsíkot, ami meg ugye a tenger alatt keletkezik – szóval ez az egész táj az Atlanti-óceán mélyén született. Inverz Atlantisz, amit nem elnyelt, hanem kihányt magából az óceán. De tényleg, még darabos hányásra emlékeztető sziklarétegek is vannak :) Sajna, ezt kénytelenek vagytok elhinni, mert képünk nincs róla.

Legvégül pedig az emberek: itt Puerto de Mogánban mindenki megfordul, aki erre a szigetre jön, és a holiday resort úszómedencéjén kívül maga a hely is érdekli. Európa minden országából mindenféle emberek a hátizsákos turistáktól a gondtalanul pénzt szóró nyugat- és észak-európai üzletemberekig. Akik lehet, hogy máskor és máshol nem kellemes társaság, de itt valahogy kinyílnak: két ilyen arc és egy olasz csajszi társaságában ünnepeltem péládul a születésnapomat. Csak megláttak minket sétálni a playán alkonyatkor, színes ruhákban, és meghívtak olasz vörösbort iszogatni és pizzázni az asztalukhoz. Ma meg az út mellett gyalogoltunk Mogánba, hogy megtaláljuk a könyvtárat – erre megáll egy kocsi, felvesz minket egy olasz srác, akivel aztán Mogán helyett meg sem állunk a sziget egyik leghíresebb hippitanyájáig – legalábbis ameddig kocsival el lehet jutni. Aztán még becsületesen megmásztuk az 500 méter magas hegyet, de naplemente lévén, a Playa Güigüi-re való leereszkedést máskorra halasztottuk. Aztán még elhozott magához a szállodába, ahol telefont töltöttünk, internezetünk, beszélgettünk, vacsoráztunk (megint ennyit a kalóriaégetésről), zuhanyoztunk meleg vízzel, és most a nappaliban mindjárt megyünk aludni, csak még ezt az írást befejezem.

Mondjuk most.

Utólagos köszönet Danielának a képekért és a Volver Hostelnek a netkapcsolatért :)